Féja Gézáról a közszereplés villanófényében készültek a legtalálóbb felvételek. E képek főként a „társadalom erővonalainak nyílt pályáján” mozgó írót őrizték meg, ügyek vállalóját, akiben „könnyen tüzet fog a szenvedély”, aki „megtalálta a gyújtópontokat, amelyekben minden kis gyarló tűz méltó lángolássá éghet”. Az egyik „fotó” a szónokot ábrázolja, Illyés Gyula készítette még a háború elótt, a Márciusi Front idejében, tehát a népi mozgalom felívelésekor: „A szokásosnál magasabb termetű volt, de igen vékony, diákosan keszeg. Az emberek közt emiatt görnyedten járt. De ott a kocsmából kihozott zöld asztal tetején teljes hosszában fölegyenesedett, még vékonyabbra nyúlt, mondhatni könyebbre; a földobott karjaival már-már fölrepülésre készen. Előbb garabonciásszerű lett, aztán prófétaszerű. A fehérre meszelt, de magyarosan tohonya templom előtti térre a vasárnapi kánikulában Kálvin-korabeli, vagyis vegyesen ószövetségi és Dózsa György-i levegő ereszkedett. A szónok – azt éreztem – a föl-fölmeredt öklében villámokat tart, azon nyomban földfoglalásra, kaszaegyenesítésre gyújthaja a tömeget, jómagam is köztük.” Ide illik Féja Géza önarcképe is. Viharsarok című szociográfiája bevezetőjében az ország sebeit tapogató, népéhez térő, a nép nevében perlő XVI. századi prédikátorrá stilizálja önmagát: „[A Viharsarok] minden zugát bejártam: vonaton, gyalog, parasztszekéren kocogva és tiszai csónakon, a felfedezés izgalmával és paraszti jajszavak hívására. Lázas gyülekezetekben beszéltem, zsupfedeles népkörökben tartottam előadást, falvakba temetkeztem s lefüggönyzött apró ablakok mögött mélyesztettem ujjamat sohasem gyógyuló sebeikbe. Lázat mértem és életerejükben gyönyörködtem, nyomorult sárviskókban nyertem vissza a hitemet s népes parasztgyülekezetekben rémültem meg belső torzulásaiktól.”

E néhány közismert, s Féját valóban pályája legjelentősebb pillanataiban, jellegzetes mozdulataival megörökítő kép eltér a megszokott szépírói tartástól. Az író is hatni akar, ám „természetes” úton, művek révén. Németh László hasonlatát kölcsönkérve az író olyan, akár a jó kút: „megitatja a szomjazót, de nem járhat szét a pusztán, hogy jertek, én vagyok a kút. A kút dolga vizet gyűjteni s nem a vizet széthordani.”

Talán érdemes sem lenne felidéznünk az alkotói műhelyből kilépő író-prédikátor magatartását, ha nem kortünet, irodalmi változások nyomjelzője. Féja tartása nem egyszeri, egyedi tünemény. A lobogó, lángoló, görnyedt, mégis a tömeg fölé magasodó nyugtalan embert meghihletik ugyan Dózsa, Petőfi, Kossuth nagy pillanatai, a történelem mámora, midőn az országot járja, bujtogatja. Ám e szerepet nem régies jelmezekben alakítja, sőt, szó sincs szerepformálásról: az irodalom társadalmiságának e közvetlenebb formája a XX. századi irodalomfejlődés során írói attitűddé válik.

Az első világhábrút követő társadalmi-történeti valóság – világszerte – kihívást jelentett a művészetek számára; kérdései különös hangsúlyt kaptak az ellentmondásokkal terhelt magyar társadalomban. A korabeli irodalomfejlődés egyik jellegzetes változása az irodalom valóságfogalmának az átértékelődése, mégpedig két, ellentétes törekvés alapján. Megnőtt – egyfelől – a valóság-éhség; másfelől viszont koloncnak bizonyult mindenféle „tükrözés”. Az irodalomtudatnak ez a végletek felé szakadása máig meglévő szélsősége az irodalom társadalmi funkciójáról vallott nézeteknek. Bennünket most csak a valósághoz fordulás érdekel, ez is csupán érintőlegesen. A jelenség motívuma az irodalom megismerő és tudatformáló-nevelő funkciójának a túlhangsúlyozása. Az első világháború után az amerikai, német és az orosz irodalomban meghonosodott félig krónikaszerű irodalmi műfajok, a RAPP-ista irodalomfelfogás, a Neue Sachlichkeit költői törekvése, a riportműfaj térhódítása jelzik az olvasói érdeklődésben kialakult új mezőt. Az írók is felfedezték, hogy a valóság visszaadásának legalább olyan nagyok a lehetőségei, mint a „a művészi kitalálásnak a valóság káprázatát megadni” (Gaál Gábor). A második világháború után a memoár-irodalom eláradása, a ténydráma, riportregény, dokumentumjáték, szociográfia, avagy napjaink orosz irodalmában divatos ocserk bizonyítja, hogy az irodalom valóságfogalmának tágítása tartós, a valóságirodalom is polgárjogot nyert a hagyományos szépirodalmi műnemek mellett.

E világjelenség több hazai irányzatban is megjelenik; ezek egyike a népi írók mozgalma, amelyhez Féja Géza is tartozott. Az irányzat jellegzetes írói magatartásának előképe Ady Endre volt. Az ő költészete tette fogékonnyá az első világháború után indult nemzedékeket az írói szerep átértékelésére; e felszántott talajba vetette be azután Szabó Dezső a tanításait. A világszerte jelentkező koráramlatot, a művészi öncélúság elutasítását ő közvetítette igen szuggesztíven a fiatalok számára. Szabó Dezső törekvéseinek jóformán nem akadt egyenes folytatója, egyéniségének aránytalanságai, bombasztjai még az egyébként eszmeileg hozzá közel állókat is eltávolították tőle. Szabó Dezső – éppen Féja megállapítása szerint – „nem nagy tanító, nem nagy nevelő, de óriási megtermékenyítő” volt számukra, „zsúfolt életét szétszórta termékenyítő trágyának”. Tőle kapták a felmentést, hogy ne foglalkozzanak kötelességszerűen a szépírással, s az ő nyomán lett írói törekvéseik keretbe foglalója – az irodalmiság helyett – a politikum. Szabó Dezső irányította rá a figyelmet a magyar múlt és valóság tényeire. A mély társadalmi válságból való kiútkeresés tőle kapott útjelzője: a faj, nép és őserő mitosza váratlan látvánnyal lepte meg az ifjúságot: a lelkesült parasztkutatás során megpillantották a társadalmi nyomor addig ismeretlen mélyeit, az egészségesnek hitt paraszti szemlélet és életforma felbomlását, így jutottak el a radikális fordulat szükségességének felismeréséhez; Szabó Dezső tehát közvetve maga is hozzájárult, hogy a szemek kinyíljanak, a mítosz szétoszoljon.

A népi írók törekedtek arra, hogy rövidre zárják élet és irodalom, mű és valóság bonyolult áttételeit, megtalálják az emberség és a szó közt a legrövidebb utat. Irodalomszemléletük ideologikus szándékoknak rendelte alá az alkotást; műveikkel közvetlen és eleven társadalmi hatásra törekedtek. Világnézetüknek megfelelő egységes képet kívántak adni a múltról, a mai valóságról, a társadalomról és az egyénről. Ezért a hagyományos műfajok mellett, nemegyszer azok rovására más szakágakat, például az irodalomtörténetet, történetírást „irodalmiasították” el. Új írásformák, műfajok születésének pillanata ez! Irodalmi műfajjá alakult át az eddigi szaktudományi szociográfia is. A tásadalomvizsgálatnak komoly vonzása volt az első világháború előtt, főként a Huszadik Század című folyóirat tevékenysége révén, de miután a szociográfia komor tényei, „tompa dobpergésként szóltak bele a két magyar forradalom zsivajába” (Gaál Gábor), a vesztes háború, s a forradalmak bukása után megcsonkított, gazdaságilag leromlott ország társadalmi és politikai válságának az okát az ellenforradalmi kurzus az ő nyakukba igyekezett varrni. Éppen Féja Géza írta le, hogy „elszánt és szervezett hadjárat folyt a társadalomtudományi gondolkodás ellen, s az újabb nemzedékek fejükben e hadjárat gőzével vágtak neki a magyar életnek”. Az ellenforradalmi korszakban visszatérni a szociográfiához, annak eredeti módszereihez, s a társadalmi jelenségek valódi okára eszméltető végkövetkeztetéseihez, mint a Sarlósok, a Korunk, illete a népi írók tették, már önmagában is eredmény, bátor tett volt.

A népi írók e körülmények között tértek vissza a radikális társadalmi fordulat hirdetéséhez, s más törekvésekkel együtt megteremtették a századelőn elindult társadalomtudományi gondolkodás folytonosságát. A népiek szociográfiájának a jelentősége azonban, éppen műfajteremtő kísérletük révén, ennél jóval több. A századelő szociográfiai törekvései jobbára megmaradtak a szociológiai diszciplina keretei között: művelői tudományos értekező prózában írtak a társadalomtudomány iránt érdeklődőknek. A szociológiai diszciplina „popularizálása” az úgynevezett irodalmi szociográfia megszületésével történt meg. Az új műfaj szaktudományi olvasottsággal, sőt érdeklődéssel sem rendelkező tömegek számára közvetítette a szociális igazságokat, így nagy hatással formálta a társadalomtudományos megalapozottságú közgondolkodást. Eszközként írói módszereket, a szépirodalmiság egyediségének a varázsát is felhasználták. Megint Féját idézem: „az élet eleven sodrával érvelünk, a magyar élet és táj képei suhannak, mint vádak és bizonyítékok. Nem sokat beszélünk, inkább az életet beszéltetjük. Lelkiismeretünk terhét, életünk legsúlyosabb poggyászát: az országos élményt bontjuk ki.” A népi írók műveiben valami lázas „tájrendező őrület” munkált. E kifejezés Németh Lászlótól származik, de hasonlót állapít meg Gaál Gábor is a Mai magyar szociogfáfia című tanulmányában: „Egy nép törekszik itt a végső leszámolás magatartásában önismeretre. Új hőseit keresi, s a régi bálványokat döntögeti. Új fölismeréseket mutat föl, és régi félreértéseket gázol le. Az egész mai magyar világ roppant körképe kerekedik ki a szociográfusok kezében.”

Gaál Gábor a népmentő magatartásból, az írói szerepek egymásra torlódásából vezeti le a társadalomrajz jegyeit: „a hivatástudat a múzsája és a kiállása. Innen a teljessége. Ezért hord össze élményt és tanulmányt, vándorlás közben és introspektíve szerzett anyagot, tudományos elemzést és művészi intuiciót, statisztikát és ihletet, pragmatizmust és lázt, tényismeretet és követelést, mindent, amivel valamely táj s a benne élő embercsoport elrontott, megalázott élete megragadható.”

Féja Géza pályáját a fenti folyamat (egy kifejezésforma és írói magatartás születésének és térhódításának) sodrában látjuk. Jelenség szülte Féja Gézát, s az ő kezében e jelenség tovább formálódott. Személy szerint is feladatának tekintette, hogy egy nagy szintézis keretében ábrázolja a magyar nép történeti sorsát, képet adjon a múltról, jelenről és víziókat a jövőről. Szociográfiai, történelmi, irodalomtörténeti művei egy szintetikus munkaterv, az új nemzeti, népi tudat formálása érdekében íródtak. S amikor a népi irányzat mozgalommá kezdett szerveződni, Féja megtalálta benne a szerepét; a jelentőségét legtöbben „mozgalmi” képességeiben, szónoki és publicisztikai, szervezői tevékenységében látták. „Számítva arra, hogy a népi mozgalom politikai mozgalommá alakul, nagy szükségét éreztem annak, hogy egy ilyen tehetségű ember is legyen a mozgalomban. Ne csak szépíró vagy akár szociográfus, hanem aki tud a tömeg és a közösség nyelvén szólani, vagy írni. Erre Féja nagyon alkalmasnak látszott” – emlékezett rá például Püski Sándor. Németh Lászlót idézem: „Féja inkább politikus, nyugtattak meg a barátai. Ő egy nagy gége, aki mindnyájunknál jobban eldörgi, amit belészuggerálunk.” Illyés a „magyarázót” látta benne. Irodalomtörténeti jelentősége természetesen ennél összetettebb, amit éppen a később kibomló szépírói pálya igazol, emellett a mozgalomnak alkotója, formálója is volt, nemcsak népszerűsítő szónoka. Éppen a Viharsarok, a földkérdés forradalmi kezelése jelezte kiemelkedő szerepét. Azonban mindemellett Féját valóban a mozgalom, egy korigény találta meg, s repített magasra. A sok színből összeállt „népiek” között megkülönböztető, egyedi vonása elsősorban az elkiáltó, átértékelő, magyarázó, rétori szerep lett.

Féja Géza mozgalmi működésének elindítója és kifuttatója Bajcsy-Zsilinszky Endre Előőrs című lapja volt az 1920-as évek legvégétől. Ez az időszak: esztergom-tábori tanárságának ideje. Ott, a barátságtalan, fogolytáborból lett iskolában, keserves kényszerpályán született meg az a Féja Géza, akinek a portréját korábban felidéztük. A prédikátor hajlamú író hátországa és kenyérkeresete másfél évtizedig, mindaddig, amíg a Viharsarok per el nem ütötte tőle, a tanári foglalkozás maradt.

 

Féja Géza kiváló tanár volt, noha nem készült pedagógusnak, az iskola kényszerpálya számára. Mindig is író akart lenni, ezirányú hajlamait már a lévai gimnazista években megtaláljuk. Az egyetemen és az Eötvös Kollégiumban, egykori hallgatótársai emlékezete szerint az úgynevezett „művész-lelkek” közé tartozott, lenézően kezelték a filoszokat, akik lelkiismeretesen készültek a szemináriumokra és a vizsgákra. Az utolsó két évet már csaknem kizárólag irodalmi törekvéseinek szentelte, a második szigorlatnak számító szakvizsgát le sem tette. Így, bár befejezte a tanulmányait, nem szerete meg a gimnáziumi tanári oklevelet. 1920 februárjában érkezett egyébként Budapestre, s hamarosan gyors irodalmi sikereket ért el, versei jelentek meg a Nyugatban, még alig múlt 22 éves, amikor állandó tanulmányíró-kritikus munkatársként befogadta Szabó Dezső két rövidéletű lapja, az Auróra, valamint az Élet és Irodalom. Elmélyült a kapcsolata Bányai Kornéllal, alighanem ő ajánlotta be Féját a Nyugathoz.

1923 nyarán azonban valamilyen törés következett be. Féja csöndesen eltűnt az Eötvös Kollégiumból, majd Budapestről, sőt, néhány évre az irodalomból is. 1923-as „foglalkoztatottságát” majd csak a húszas évek legvégén, Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjában éri el újra.

Féja Géza feldolgozta ezt az életszakaszát a Szabadcsapat című visszaemlékezésében, e törésről azonban csak érintőlegesen ír. Annyit hámozhatunk ki, hogy súlyos belső válság rázta meg: „Midőn elérkezik az életkedv apálya, rendszerint oktalannak tetsző lépéseket követünk el vele. A »minden egyre megy« ilyenkor a tanácsadó, és olyasmit súg az ember fülébe, amit erői teljében talán kézlegyintéssel hessentene el.”

A válság okait, magánvonatkozásait nem ismerjük, több jel arra utal, hogy egyik kiváltója írói pályakezdésének elakadása. A szép és gyors sikerek ugyanis elég felszínesek voltak. A Nyugatbeli publikációk mögött főként Bányai Kornél pártfogását sejthetjük, a lap nem számította komoly erői, saját felfedezettjei közé. Döntőbb azonban, hogy nem nyitott számára távlatot Szabó Dezsővel való kapcsolata. 1923-ban, amikor megismerkedtek, Szabó Dezső már szembefordult az ellenforradalommal, a legélesebb hazai bírálója; a kurzus az első politikai indítékú írói pört ellene folytatta le 1924-ben. E „pálfordulása” láttán még a Bécsi Magyar Újság, a forradalmi emigráció lapja is Szabó Dezső megtéréséről beszélt.

Féja Géza szinte megismerkedésük pillanatában bejutott Szabó Dezső belsőbb körébe, s ezzel a kor egyik legexponáltabb személyisége mellé, az irodalmi élet sűrűjébe. Az Auróra majd az Élet és Irodalom tágas teret adott az írásainak, ám Szabó Dezső csődbe jutott, a lap 1923 őszén megszűnt, ő maga pedig a következő évben elhagyta az országot. Féja, aki mellette az irodalmi élet megbélyegzettje is lett, légüres térbe került. Emellett, gyanítjuk, hogy Szabó Dezső közelsége is megsebezte. A „mester” ugyanis rendkívül nehéz természetű volt, amennyire megtermékenyítő a hatása, annyira elviselhetetlen közelről. Hiányzott belőle a nevelői tapintat, mindenkit kíméletlenül kikezdett, önmagával szemben viszont „nyárspolgárias tekintélytiszteletet, szertartásosságot és feltétlen kritikai fegyverletételt követelt.” Mellette legfeljebb famulus lehetett az ember, tehát Féja is csak afféle fegyverhordozói tisztig juthatott el a „mester” belső körein. Szabó tanulmányt irat vele önmagáról; jellemző epizód az is, midőn meghívta Féját a fiatal nemzedék képviseletében egy vacsorára, ám rögtön megkérte, hogy figyelje vendégeit, nehogy meglopják. Féja Géza, bár többször írt Szabó Dezsőről, néhány dologról tapintatosan hallgat. Arról például, hogy a pályakezdése Szabó Dezső lapjában mennyiben igazodott saját belső írói programjához, s mennyiben diktálta a „mester”. Féja Géza ugyanis versekkel is próbálkozott, sőt, a  huszas évek végéig az irodalmi önkifejezés legfőbb formája ez marad számára. Később, idősebb korában újra visszatért a lírához.

Féja Géza verseit Szabó Dezső is közölte, nemcsak a Nyugat, meglepő tehát Féja hallgatása. Megismerkedésük egyik valószínű célja a versek minősíttetése, a költői megméretés volt Féja részéről. Szabó Dezső azonban a jelek szerint nem sokra becsülte lírikusi képességeit, tanulmány írására adott megbízást. Egyetlen alkalommal leközölt ugyan három – adys hangvételű – Féja verset, ám elég fura hangsúllyal. Egyazon számban Féja róla írt, terjedelmesen dícsérő tanulmányával. Tehát annak mintegy „honorálásaképpen”. Sem ezelőtt, sem ezt követően több szépirodalmi mű nem jelenik meg Féjáról Szabó Dezső lapjában, feltűnnek viszont a csípős szerkesztői üzenetek, amelyek sejtelmesen arra utalnak, hogy Szabó Dezső nem akart tőle több verset közölni: „Súlyos irodalmi okból csak olyan verseket közlünk, melyek már kötetben megjelentek” – írja, s a következő számban megismétli: „Íróknak és azoknak, akik írnak. Még egyszer tudatjuk, hogy olyan szempontokból, melyek mindenike a magyar irodalom iránt érzett tiszteletünket mutatja: verset csak régebben megjelent és általunk választott kötetekből közlünk.” A továbbiakban valóban csak Ady, Juhász Gyula, majd Vörösmarty verseit adja közre.

Féja Géza elmondja, hogy Szabó Dezső megdicsérte őt az első tanulmánya olvastán: „A maga kifejező formája a gondolat, maradjon mindig a tanulmánynál”. A fentiek alapján másként cseng a dicséret: a tehetség igazi természetének felismerése bennfoglalja a lírikus eltanácsolását is. Hangsúlyozni szeretném: Szabó Dezső meglátta Féja tehetségének alapvonásait, tanulmányíróként számról számra foglalkoztatta is. A tanulmány Szabó Dezső rangos műfaja, az errefelé terelgetés nem lekezelés. Ám Féját – érthetően – sebzette régóta nevelt költői terveinek semmibevétele. Bármily gyors és szép sikereket ért is el Szabó Dezső lapjában, a kapcsolatuk emiatt felemás maradt.

Féja Géza válsága 1923 nyarán bonyolultabb volt annál, hogysem zsákutcába jutott írói lehetőségeivel okolhatnánk meg. Inkább maga a személyiség vesztette el a távlatait, nem találva a célt, feladatokat, amely elvont, hevületszerű hivatottságát, belső fűtöttségét formába hűtötte volna. Szabó Dezső oldalán megsejtette a lehetőséget, irányt kapott későbbi szerepéhez – e szellemi betájolás nyilvánvaló Féja pályaképén – ám ahhoz, hogy ez attidűddé formálódjon, hiányzott még a valóságélmény, a tárgyi alátámasztás. Egyelőre hevület maradt az elhivatottság-érzet. A megsejtett irány pedig csak arra volt jó, hogy átmenetileg még jobban visszasüppedjen személyiségének egyik kínzó alaprétegébe. A közismert Féja arc, a csupa világ felé forduló vonás mögött ugyanis ott a takart mélység: egy sebzékeny lélek tusakodása az apai „fátum”, az öngyilkosság kísértése ellen.

Szabó Dezső ezidőben kezdte írni a Segítség című régényét, melynek mellékalakját, Baczó Mózes figuráját állítólag Féjáról mintázta. Baczó végtelen érzékeny, belső láztól égő-didergő ifjú, ködszerűen elmosódik előtte a külvilág, az élet nap mint nap megöli vágyait. S ha olykor-olykor már-már oszloprázó erőt érez magában, visszaretten a döntő, mindent elsodró tettől. A helyenként pamflet-stílusú regényben Szabó Dezső jóformán egyedül Baczó Mózessel, a dekadens életérzés és oblomovizmus e típusával bánik kíméletesen, ám mint nem e világra való „alvajárót” öngyilkosságba küldi. Ha Baczó Mózes modellje valóban Féja Géza volt, a figura regénybeli sorsa sejtette Szabó Dezső aggodalmát Féja jövőjét illetően. Egzisztenciális értelemben is, vagy csupán jelképesen, de félthette az önrombolástól. Féja, mielőtt elmenekült Pestről, közölte a szándékát Szabó Dezsővel, ő nem tartóztatta. Mint szánnivaló, pusztulásra ítélt álmodozót bocsáthatta el, akit még talán megmenthet a vidéki élet.

 

Féja Géza 1923 koraőszén egy szép fekvésű kis faluban próbált kilábalni a válságból. Cegléd közelében házitanítónak szegődik, egy irsai nagybirtokos család fiaihoz. 1923-at írunk. A kezdődő bethleni konszolidáció nem tudja megállítani a gyors pénzromlást; a lakosság élelmezési nehézséggel, munkanélküliséggel küszködik. Tavasztól mindennaposak a tömegmozgalmak, az országban mintegy 60–70 ezer az ipari munkanélküli, s 200 ezres a mezőgazdasági ínséges. A trianoni békekötéssel elcsatolt területekről megindul az értelmiség tömeges „repatriálása”; szellemi pályán elhelyezkedni csak komoly nehézséggel, vagy inkább protekcióval lehet. Féja számára a vidéki nevelősködés tűnik kiútnak, irodalmi előképek is szólnak emellett. A „levegőváltozás”, úgy látszik, használt, a szép hosszú őszben kiszellőztette a fejéből a kudarcok fojtó levegőjét. „A pesti esztendők után úgy esett a falusi élet, miként lázas főnek a borogatás” – emlékezett a Szabadcsapatban. A hangulatváltást hitelesítik Féja Géza ekkori versei is, a korábbi elégikus szomorúságot derű, s már-már ódai pátosz váltja fel:

Őszökbe tértem ifjan, gazdagon:

mélyek páráját issza boldog ajkam,

közel az ég és forró, ragyogó

szárnyakkal alszik véremben a hajnal.

 

(Őszökbe tértem)

Ám elmúlt az ősz, megjött a tél, lucsokkal, ónos esőkkel – a kúria egyre inkább börtönné vált. Bebizonyosodott: Irsa csak „levegőváltozásra” alkalmas, nem tartózkodásra. Bár megélhetést nyújt, de nyugalmat egyre kevésbé. Féjára rászakadt a magány és a társtalanság. Ilyen hangulatban kapta 1924 januárjában Bányai Kornél levelét. Egykori lévai iskolatársa, majd pesti kenyeres pajtása Esztergom-táborba hívta, a fiúnevelő intézet polgári iskolájába, ahol ő – jogi doktorátussal – óraadó testnevelő tanárként tengődött.

Esztergom a szülőföld legközvetlenebb szomszédságának számított, itt zárul ugyanis a Garam-völgy, amelynek középpontja Léva. A hívó szó tehát földijétől s félig-meddig hazulról jött; a próbára tevő, nehéz időkben az otthonias környezet menhelynek ígérkezett. A Táborba verődő baráti körben pedig egy kis irodalmi társaság is kezdett szerveződni; ahogy Féját hívták és fogadták, abban „új és minden eddiginél tisztább emberi közösségérzés lélegzetét” érezhette. Féja odahagyott tehát csapot-papot, s 1924 januárjának végén már Esztergom-táborban találjuk, az alig háromévnyi fővárosi diákévek s a rövid irsai „átszálló” után ekkor kezdődött el csaknem évtizednyi vidéki polgári iskolai pályafutása.

 

Esztergom-tábor tulajdonképpen hadifogolytábor volt az első világháború idején az érseki város mellett. Ma Esztergom-Kertváros része; ha Dorog felől végigmegyünk a település főutcáját képező országúton, mielőtt elhagynánk a lakott területet, még az utat keresztező vasúti sín előtt jobbkézre, a Strázsa hegy aljában magas betonkerítések mögött megpillantjuk annak a néhány régies épületnek a homlokzatát is, amelyben a világháború után fiúnevelő intézetet helyeztek el.

A fogolytáborból lett intézetet a gyermekvédelmi gondolat hozta létre. Az első világháborút követő nyomor, szegénység miatt sokan állami gondozásra szorultak. Hadiözvegyek, állás nélküli tisztviselők, napszámosok gyermekein, a züllesztő nyomorból, veszélyeztetett körülmények közül kimentett fiatalokon próbált segíteni az intézet. Az igazságügy minisztérium utalta be ide az árva és bűnözés veszélyének kitett gyermekeket, afféle javító-intézet volt tehát. Ám a fiúnevelő első árvapártfogó igazatója, Bauer József, egy szociális érzésű világi pap, aki később Pórra módosította a nevét, újarcú intézmény létrehozására törekedett, magániskolát is nyitott, amely hamarosan állami kezelésbe került, s mint „a M. kir. Igazságügy Minisztérium felügyelete alá tartozó Magyar Királyi Fiúnevelő Otthonnal kapcsolatos polgári fiúiskola” működött, s egyben nyilvánossági jogot nyert. Bauer Pór József működése idején a rideg, barátságtalan környezet valóságos sziget lett. Molnár József visszaemlékezése szerint Esztergom-tábor az ő vezetése alatt „nemcsak a züllesztő városi nyomorból kimentett fiatalok utolsó menedéke lett, hanem a nyomor, a társadalmi igazságtalanság ellen lázadó fiatal értelmiségieké is, akiknek [...] a polgári iskola tanári állása nyújtott megélhetést.” Így került ide Bauer Pór József jóvoltából előbb a költő Bányai Kornél, majd Féja Géza.

Az intézetet és az iskolát 1925-től a szaléziánusok vették át. E rend eredetileg női alapítvány volt, még szalézi Szent Ferenc hozta létre. A férfi-rend csak múlt századi, alapítója Giovanni don Bosco (1815–1888) olasz pap. A szerzet az 1874-es pápai elismerés nyomán terjedt el Magyarországon főként az első világháború után. Don Bosco célja a gyermekproletáriátus erkölcsi és gazdasági felemelése volt, mély vallásos érzéssel és a munkára nevelés révén.

Az intézethez elemi, polgári és ipari iskola is tartozott (mindhárom nyilvánossági jogal), továbbá cipész, szabó és asztalos műhely, s kis gazdaság – virág- és konyhakertészettel. Maga a polgári iskola – amelyben Féja Géza tanított – négyosztályos volt, egyetlen épületből állott, se előcsarnok, se tornaterem, se WC nem tartozott hozzá, szükségmegoldásként alakították ki, s az is maradt mindvégig. Az intézet mögötti tanári lakások egy hosszú épületben helyezkedtek el; az uradalmi cselédházaktól annyiban különböztek, hogy minden szobához külön konyha is tartozott.

Féja Géza a pionír-korszakban került Táborba. Az iskola még szervezetlen, nélkülözte a legszükségesebb felszereléseket. A tanításon kívül tehát önzetlen építő munka várt a tanárokra, akik nem állhattak meg a szűkebben vett pedagógiai munka határainál, a taneszközöket szabadidejük feláldozásával kellett előteremteniök.

A fiúnevelő kisdiákjai „többnyire megrázó családi tragédiák folytán kerültek az intézetbe, vagy nyomortanyákból, romlottnak mondható alig akadt közöttük, inkább sérült lélekkel érkeztek, gyógyításra szorultak.” Az iskola, mint említettük, nyilvános volt, így idejártak a környékbeli gyerekek is. Az Esztergom–Leányvár, Kenyérmező–Almásfüzitő vasútvonalak mentén sok apró község, bánya- és gyártelep feküdt, ezek számára teremtett tanulási lehetőséget az iskola; e kiskolóniák ugyanis nem tudtak önálló polgárit fenntartani. Az 1928/29. tanévben pl. 280 tanulóból 72 a bejáró (Esztergom-tábor, Kenyérmező-major, Dorog, Tokod, Csolnok, Süttő, Tát, Nyergesújfalu, Dunaalmás, Mogyorós, Annavölgy, Lábatlan, Leányvár, Neszmély, Ebszőny és Sárisáp vonzáskörzetből).

Féja Géza működését az első tanári alapvizsgája tette lehetővé; 1928-ban megszerezte a polgári iskolai tanári oklevelet is magyar–német tantárgycsoportból. Az iskola 1924. február 1-jén vette helyettes tanárként állományba, csak az 1930/31. tanévben nevezték ki rendes tanárnak. Volt osztályfőnök, igazgatóhelyettes, önképzőköri elnök. Heti 18 órában tanított magyart, németet, egészségtant, földrajzot, történelmet. 1926-ban megnősült. A felesége, Farkas Gizella közvetlenül a főiskola elvégzése után került Táborba, rendes tanárként, egyazon tanévben Féja Gézával. Számtant, mértant, természettant oktatott ugyancsak heti 18 órában. Sorsukban közös volt, hogy mindketten elszakított területről származtak, Farkas Gizella a Vajdaságból. 1930 novembere tragédiával sújtotta őket: a fiatalasszony fiúgyermeket szült, majd gyermekágyi lázban elhunyt. Ez a tanév, az 1930/31. Féja utolsó aktív esztergom-tábori éve: itt többé nem tanított, noha még két esztendeig az iskola állományában maradt; előbb félévi alkotói szabadságot kapott, majd betegállományba került pesterzsébeti áthelyezéséig, 1933. március 15-ig. Tanári pályája ekkor folytatódott, egészen a Viharsarok-per miatti felfüggesztéséig.

A tanár alkotása elszáll az élőszóval, legfeljebb a töredékeit lehet felidézni a diákemlékezetből. Féja Géza tanári működéséről is csak hatása révén, közvetve alkothatunk képet. Szerencsére már az első esztergom-tábori évéből rendelkezünk visszaemlékezéssel. Nagy Tiborról, az Élet és Tudomány néhány éve tragikus körülmények között elhunyt szerkesztőjéről derült ki Féja Gézával kapcsolatos, de más vonatkozású levélváltásunk során, hogy tanítványa volt Esztergom-táborban. Dokumentum-értéke miatt teljes terjedelemben közlöm levele idevonatkozó részletét: „Féjának az egyik fő jellemzője, hogy Torzóban maradt pedagógus pályája ellenére kisdiákokra példásan ható nevelő volt, aki zöld utat nyitott, hogy zűrzavaros kamaszok igyekezzenek érett ifjakká válni. Idétlen kamaszok sokaságát segítette nem teátrális mesterfogásokkal, nem pedagógiai önreklámozással személyiséggé válni: feloldódott, felszabadult szuverén egyéniségekké. Mint ilyen iskolai nevelő, nemhogy Németh Lászlónál, az egykori iskolaorvos–fogorvos–egészségtan tanárnál, de még a zseniális Karácsony Sándor pedagógus professzornál is kevesebb gikszerrel bizonyított. Ezt én tanúsítom, aki az esztergom-tábori állami patronázs nevelőintézet polgári iskolájában két évig Féja Gézát a legpéldásabb tanárként tiszteltem, és e csudálatos működéséről ma is csak hálás tisztelettel adózom élményeim, emlékeim közt. Engem az 1923/24. és az 1924/25. tanévekben magyar és német nyelvre s irodalomra tanított, átmenetileg még a földrajzot is helyettesítette, sőt tán az ókori történelmet is. Mint tanárom kitűnően respektálta tehetségem alapvonalait, és segített saját lábamon járni. Rengetegszer alkalmat keresett, hogy eltársalogjon velem, és miután én nagyon tetszése szerint adtam elő egy március 15-i ünnepségen Petőfi Lenkei századát, a legközelebbi alkalommal velem mondatta el Ady Bujdosó kuruc rigmusát. Sétálva tanított egy kisdiákot, akitől ő is igyekezett tanulni valamicskét: az egészséges társas-pedagógia viszonosságai szerint. Kocatornatanárként egyidejűleg tanított engem ott Bányai Kornél is, akit alanyi költő mivoltában összehasonlítatlanul többre tartok (tán mondanom se kell) „a lírikus költő Féjá”-nál, de Féja mint nem pancser pedagógus bizony, mérhetetlenül nagyobb, lekötelezőbb impulzust hagyott bennem, az egykori kisdiákban és minden egyívású kisdiák társamban, mint Bányai és bárki. Féjához hasonló hálával csupán Féja patrónusára, Bauer Pór Józsefre, az intézet áldottlelkű árvapártfogoló igazgatójára emlékezem mindhalálig esztergom-tábori két kisdiákévemből.”

Szintén dokumentumértékű Molnár József nyomtatásban megjelent visszaemlékezése, amely Féja utolsó esztergom-tábori napját idézi. Már Pesterzsébetre helyezték, a kisdiák Molnár a költözködéskor segített a könyveket összecsomagolni: „megilletődötten léptem át Féja tanár úr szerény otthonának küszöbét. Magas, sudár termetű, élénk tekintetű, azonnal bizalmat sugárzó, szikár férfi nyitott ajtót. Egyedül élt, feleségét [...] néhány évvel korábban temette el. A falakon körös-körül könyvállványok állottak, telezsúfolva könyvekkel. Ennyi könyvet együtt én még életemben nem láttam. De legnagyobb meglepetésemre nem kezdtünk azonnal a munkához, hanem leültetett egy könyvcsomó tetejére és barátságosan beszélgetni kezdett velem [...] Főleg kérdezgetett. Kérdései annyira szokatlanok és emberiek voltak, hogy máig sem felejtettem el őket. A szaléziánusok rideg, minden szeretetet, gyöngédséget nélkülöző világában [...] úgy éreztem, Féja tanár úr az egyetlen ember a papi »embertelenségben« [...] Féja tanár úr is embert, testvért láthatott bennem. Egyet a sok kis magyar közül, akiknek sorsát bizonyára már akkor magáénak vallotta, akikért később szóval és írással küzdött egy álkeresztény társadalomban, sokszor személyes szabadságát is kockára téve [...] Hosszú órákon át tartott a csomagolás és a beszélgetés. A munka végeztével melegen kezett fogott velem, megsimogatta a fejem [...] s ha jól emlékszem, egy almát nyomott a kezembe. Másnap elutazott. Csak a híre maradt. Mert a polgári iskolában a fiúk, akiket korábban tanított, még sokáig emlegették legendás alakját.

A vele való találkozás nem hagyott nyugton. Az iskolában sorra kikérdeztem a felsőbb osztályosokat, milyen volt Féja tanár úr? A kamasz kölykök általában nem szokták szeretni tanáraikat, de róla egy rossz szót sem mondtak, inkább csak történeteket meséltek vele kapcsolatban. A történetekből általában az derült ki, hogy dikákjai jövendő sorsát nagyon is szívén viselte, tudta, milyen irdatlan mélységekből jöttek, s tudta, hova zuhannak vissza, ha nem tudják elvégezni azt a nyomorúságos négy polgári osztályt [...] A nehezen tanulókat, az eredendően butákat sem hülyézte le soha, nagy türelmet tanúsított irántuk, s ha végképp nem tudtak felelni, harag nélkül leültette őket s csak annyit mondott: látlak lelki szemeimmel cipőpertlit árulni a Nyugati pályaudvar előtt.”

Mint látjuk, a visszaemlékezők szinte eszményítően kedvező képet őriznek a tanár Féja Gézáról. Ellenkező adatra nem bukkanttam, úgy látszik tehát, hogy Féja szerteágazó tevékenysége közül a tanári az egyetlen, amelyet osztatlan elismerés fogadott. Megemlítem, hisz az emlékezés hitelét erősíti, hogy Nagy Tibor az idézett levelében egyéb vonatkozásban kritikusan szemléli egykori tanára pályafutását.

Féja Géza tehetségének talán legerősebb, mindenképpen a legtöbbet emlegetett oldala szónoki képessége, kortársai mind kitűnő előadóként említik. Illyés írta például, hogy sok szónoklatot hallott, de olyat „amilyennek élményében Féja Géza részesítette” sohasem.

Féja pedagógiai hatásának kétségkívül páratlan előadói képessége lehetett az alapja; ám nem árt emlékezetünkbe idéznünk, hogy Szabó Dezső is kitűnő szónok volt, hatását azonban csak pódiumról tudta érvényesíteni, Féja viszont emberközelben is megőrizte varázsát, kitűnő kapcsolatteremtési képességgel rendelkezett, érdeklődéssel fürkészte mások mélyeit, s nem telt el, mint Szabó Dezső, a maga személyiségével. Színes előadói képessége mellett tehát fontosabbak világnézetének azon elemei, amelyek a nevelés kétoldalú folyamatában meghatározták a magatartását. A továbbiakban megkíséreljük – Esztergom-tábor kereteit túllépve – összefoglalni mindazt, ami a pedagógus Féjáról elmondható.

A tanulmány első részében a közszereplés villanófényében látható Féja vonásokat idéztük fel. Az extrovertált magatartásra épített szerep kissé elfödi a belső életet, Féja Géza világnézetének és életérzésének lényeges, meghatározó elemeit: keresztény színezetű misztikus, messianisztikus hajlamát, valamint szociális érzékenységét. Világnézetének katolikus-idealista színezete nem társult gyakorló vallásossággal. Tavasszal történt című novellája, amely egyébként az Új Forrásban jelent meg először, és a Sűrű kerek erdő című kötetben is olvasható, valamint visszaemlékezése tanúsítja, hogy Féja vallásos érzésű volt, de klérus- és egyházellenes. Mindezt azért említettük meg, mert Esztergom-táborban, a „senki földjén” messianisztikus hajlama és szociális érzékenysége tette fogékonnyá a tanári hivatásra. A pálya, mint láttuk, nem vonzotta, nem is készült rá, a nevelés-oktatás ethoszát társadalmi felelősségérzete lobbantotat fel, az a hite, hogy az iskola emeltyűje lehet az elesett, hátrányos helyzetű gyermekeknek. Sajátos kettősség jellemezte a szaléziánusokhoz fűződő viszonyát is: a don Bosco-i alapelv, a gyermekproletáriátus anyagi és erkölcsi felemelése, a végtelen szeretet a kitaszított, meg nem értett gyermekek iránt belülről fakadó meggyőződése volt neki is; magának a rendnek a szerepét azonban kritikusan szemlélte. Riasztotta a „vegyesbarátok” (a világi tanárok csúfolták így őket) készületlensége s az intézet fagyos, rideg légköre. Az esztergom-tábori szaléziánusok között alig akadt pedagógiai képzettségű, az intézet – a visszaemlékezések szerint – nélkülözött minden gyöngédséget és szeretetet.

A Féja-hagyatékból előkerült – némi meglepetésre – egy vallásbölcseleti mű, amely békéscsabán született 1945/46-ban. Az Egy hívő naplója fényt vet Féja eléggé rejtve maradt belső életére, vallásosságára; olyan emberszemléletről tanúskodik, amely többnyire hiányzik vagy rejtve maradt az irodalmi életből ismert vivó-vitatkozó Féja vonásaiból.

Féja világnézete az Egy hívő naplója alapján dualista színezetű: az anyagelvű világ önállóságának, saját törvényeinek elismerése párosul a tisztán metafizikai, krisztusi logosz hirdetésével. E filozófiai dualizmus következményeként a vallás lényegében erkölcsi, illetve lélektani jelenség az ő felfogásában. A kéziratos mű egyébként biblia-kritika, az Újszövetség – divatos szólval – Féja „olvasatában”. Hangsúlyt kap benne a határtalan megértés és alázat, az emberi egyéniség és szabadakarat tisztelete és méltósága, az egyéni felelősség. Isten „tapintatos”, „csak akkor mozdul, ha hívod, csak akkor önt el, ha azonosságot vállalsz véle”. A „megigazulás” ajtaja mindenkinek, mindenkor s mindvégig nyitva áll; a bűnhödés az ember magatartásában rejlő önítélet, sors, amelyet mi magunk készítünk magunknak; az irgalom, a bűn megbocsátása vezet célra, s nem a megbélyegzés: „a bűnös csakis a megbocsájtó lélek feléje áradó hőségétől válik nemesebbé.” A jézusi etika száműzi az erőszakot, még a pogányokkal szemben is a lélek ébresztése a feladat tanítással, példával, önfeláldozással, de sohasem erőszakkal. A legfőbb kegyelem, hogy az ember előtt nyitva áll a szüntelen fejlődés útja, a vallás nem véres áldozatot, nem önemésztő révületet, hanem egyszerű tiszta erőfeszítést kíván az embertől e „felhuzalkodásban”.

Féja tanárként azért tölthette be osztatlan sikerrel a hivatását, mert magatartása, mint láthattuk, teljesen összhangban állt eszményeivel. Pedagógusi attitűdjét a kisdiákok egyéniségének és méltóságának a tisztelete jellemezte, a tehetség alapvonalainak respektusa, a megértés és szeretet, az egyéni fejlődést segítő, megbocsátó pártoló türelem; nincs tehát semmi diszkrepancia az elvek és gyakorlat között. A pályafutása során ritkán tapasztalt belső harmóniára további bizonyítékul szolgálnak Féja azon levelei, amelyeket mint apa írt egyetemi hallgató fiának, tehát ugyancsak nevelői helyzetben mutatkozik meg bennük. A sorok kifinomult pedagógiai érzékről és szülői tapintatról tanúskodnak. Féja rugalmasan igazodik a fia egyéniségéhez, érződik a másik személyiségének és önállóságának a tisztelete. „Mindezekre csak Te válaszolhatsz! Én csak fölteszem a kérdéseket!” – írja egyhelyütt. Másutt: „Az embernek szabadság kell. Én arra tanítottalak, hogy a Te életed a Tiéd, én legfennebb tanácsot adhatok, Néked azonban megérzésed szerint kell cselekedned”; „gondolkozz és nézz, merülj önmagadba. Így minden problémára az emberi keretek között lehető legjobb választ kapod.” Kíváncsi mindenre, anélkül, hogy beleszólna a fia dolgaiba, avagy akarata ellenére próbálná befolyásolni. Hangja mindig bizalmat sugároz, kritikus helyzetben írja: „Te mélyebb ember és komolyabb férfi vagy, semhogy féltenélek.”

Féja Géza „csodaváró” özvegyasszony mellett nőtt fel, e negatív élmény ellensúlyozására kap oly nagy hangsúlyt nevelési elvei közt az önállóságra szoktatás. Sosem dorongolja le a fiát; ha tanácsot kér vagy útbaigazításra szorul, mindig nyiltan, emberien ír, kerül minden álszenteskedést.

Figyelmet érdemel Féja Géza tanítási módszere is, amelyre a visszaemlékezéseken kívül évkönyvekből és későbbi népfőiskolai terveiről következtethetünk. Aligha tévedünk, ha a népfőiskolai tervezet és saját tanítási gyakorlata között összefüggést keresünk. Féja Géza Esztergom-táborban és Pesterzsébeten is a társadalom perifériáján élő gyermekekkel találkozott, bányász és üveggyári kolóniákról bejáró fiúkkal, állami gondozottakkal, külvárosi kisiparosok, kispolgári családok ipari segédszemélyek, napszámosok, kiskereskedők, közhivatali altisztek gyermekeivel. Tanári pályafutása másfél évtizedét tehát – mai szólval – hátrányos helyzetű kisdiákok között töltötte el; amikor a nép hasonló hátrányos helyzetű legszélesebb rétegei számára tervez főiskolát, nyilván az ekkor szerzett tapasztalatait összegzi. Az emlékezők nem véletlenül hangsúlyozzák Féja beszélgetve-tanító módszerét. A népfőiskolai tervezetben ugyanezt ajánlja, előadást csak szemléltetéssel, lehetőleg közvetlen élmények nyújtásával egybekötve. Hangsúlyt helyez a közvetlen élmények, a mai környezetismereti sétákra emlékeztető tanulmányi kirándulások közös feldolgozására. Óv a túlterheléstől, változatos tanrendet javasol, sok testmozgással, gyakorlati foglalkozással. Kiemelt szerepet szán a tanórán kívüli önálló munkának, az olvasásnak, önművelésnek.

Visszatérve Esztergom-táborhoz, az itt eltöltött évek személyiségformáló hatása óriási. Egyéni válsághelyzetben érkezett ide, az intézet barátságtalan, örökké fogolytáborra emlékeztető világa a legkevésbé volt alkalmas a válság szanálására. Féja Géza mégis e kényszerpályán talált újra önmagára. A feltáruló szociális nyomor a figyelmét a maga mélye felől a társadalom mélységei felé fordította, ekkor ismert rá feladataira. Ifjúkora messianisztikus érzését, szociális fogékonyságát már Szabó Dezső hatása alatt elkezdte szereppé formálni. A lírai hevület mellől azonban hiányzott a tárgyi dolgok alátámasztása, a valóságélmény, amelyet Esztergom-tábor, az intézet, az iskola, a gyermekek sorsa azután sűrítve pótolt. Ez idő tájt gyalogolja be Esztergom környékét, a pilisi községeket, bányatelepeket és nyomorult falvakat, később, már az Előőrs munkatársaként, az egész országot. Itt formálódott ki az a Féja Géza, aki a harmincas évek elején, amikor az irodalmi-szellemi élet egyik áramlata toborzót fúj, már készen áll a kiszemeltetésre, arra a szerepre, amelyet a népi mozgalomban betöltött.

Az esztergom-tábori érlelő évek számos mozzanata közül e tanulmányban a látszólag legközömbösebbet, tanári munkáját emeltük ki. Vizsgálhattuk volna az itt töltött évek krónikája ürügyén irodalomszemléletének, ideológiájának kialakulását, bepillanthattunk volna kritikusi műhelyébe, itt építgette kapcsolatait a kor irodalmi folyamataival, folyóiratokkal, áramlatokkal, s olyan kiemelkedő személyiségekkel, mint pl. Móricz Zsigmond és Babits Mihály. A pályakép szempontjából döntőbbnek éreznénk a tanári tevékenységet? Semmiképp, legfeljebb elhanyagoltabbnak, Féja irodalmi portréja megrajzolásakor mellőzhetetlen elemnek. Életének ez a torzóban maradt, félbeszakadt, Féja formátumához képest kisszerű, kényszerpályát jelentő tevékenysége adta meg ugyanis személyisége végső formáját. Megízleltette vele a hatás lehetőségeit és eszközeit: a tanítás nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy felismerje: adottságaival hová és meddig juthat. E hatások hozzájárultak irodalmi ambíciónak átrendeződéséhez, a hagyományos irodalmi formákból új műfajok felé tért, a vers, amely kezdetben uralkodik, háttérbe szorult, a helyét a publicisztika és az esszé vette át. Mindaddig, amíg klasszikus színvonalú publicista tehetsége, szónok-debattőr hajlama nagyobb fórumokon meg nem nyilatkozott, e képességének egyetlen megnyilatkozási területe a tanítás volt.

 

*

 

Esztergom-tábor Féja Géza „metamorfózisának” színhelye. Baczó Mózes oblomovizmusa itt változik át „a társadalom erővonalainak nyílt pályáján mozgó” agitátorrá. A Strázsa hegy alji átváltozás számtalan ösztönzője közül szép és megrázó elem, ahogyan szerelemre-társra talált e „senkiföldjén”, majd egy tragédia beavatottja lesz. Erről szól a Gyónás [az Új Forrás e tanulmánnyal egy számban közölte Féja Géza életrajzi jegyzetét], s talán még megrázóbban, nyiltabban egy későbbi, 1945 utáni jegyzete. Mint Ráskai Lea kódex-másolás közben, ugyanígy szőtte bele Féja Géza békéscsabai magánya frissen föltörő gondolatait, érzelmeit egyik készülő műve kéziratába: „huszonkétéves koromra tele voltam sebbel – csaknem roncs – testi s lelki erőm nem volt hozzáedzve ehhez a sorshoz, oblomovizmus lett volna a végzetem. Gizi adott erőt, forró, földi biztonságérzetet, ő váltott meg a nosztalgiáimból, ő szült fiút, hogy a földi sorsnak egyáltalában értelmét lássam és ne meneküljek korai öngyilkosságba.” E kis vallomástöredék az itt közölt Gyónás ikerdarabja, sejteti a veszteség súlyát, s megmagyarázza Féja Géza öngyötrő vissza-visszatérését felesége emlékéhez. A Gyónás azt is érzékelteti azonban, hogy a gyermekágyas asszony halálának más a jelentősége, mint a családi síron egykor vérbefagyva megtalált édesapának. A gyermekkor és a serdülőkor határán az Én már kivált a világból, de belül még kitöltetlen, csupa kérdés, csupa „filozófia”: Féját ebben az életkori szakaszban éri a trauma. Édesapja öngyilkossága a halállal jegyzi el. Akkor, ott születik meg Baczó Mózes figurája, a csupa takart mélység, belső viaskodásokkal; amelyeknek kísértője, de talán kijózanítója is a szerencsétlen sorsú apa. Felesége halála az újra felívelő írói pálya kezdetén sújtja, a megtalált szerep mellett a gyász már nem talál kitöltetlen, belső űrt, nem lehet újabb szereppé formálni. A halál kísértése nem fordíthatja vissza az esztergom-tábori metamorfózist. Inkább edzi, keményebbé teszi Féját, eloldja a „polgári” világtól, a családos kötöttségektől. „Férfiálmok” és „asszonyrealitás” konfliktusának bőven termő példája Németh László drámai életműve. A női szándék megtartó, otthont teremt, beleszövi magát a társadalomba, ellensúlyként tart vissza a kilengésektől. A lázadónak, a társadalmi konvenciókat elutasítónak könnyebb szegénylegényként, „szabadcsapatban” élni, megfontolttá tevő, mérséklő ellensúlyok és kötelékek híján. Ahogy Féja Géza is tette.

 

A tanulmány főbb forrásai: Féja Géza Szabadcsapat című önéletrajzi regénye (Bp. 1965.), A katolikus Patronage Egyesület esztergom-tábori államilag segélyezett Róm. Kath. Polgári Fiúiskolájának értesítői, a pestszenterzsébeti magyar királyi állami gr. Széchenyi István Polgári Fiúiskola értesítői, valamint az alábbi visszaemlékezések: Féja Géza: Esztergom, ifjúságom városa (Új Forrás, 1972/2.), Molnár József: Féja tanár úr. Vallomás és búcsú (Új Látóhatár, 1979. január), Nagy Tibor 1976. X. 23-án kelt hozzám írt levele.

 

Megjelent: I. rész Új Forrás, 1980. 6. 7–12., II. rész Új Forrás, 1981. 1. 28–35.