Makrai Antal életírása

 

Székelykeve községben születtem 1890. július 15-én.

Őseim székelymagyarok voltak, a történelem feljegyzései szerint 1234-ik évben Csíkmegyéből Báthori Endre erdélyi vajda idejében, Tomári vezér vezetése alatt menekültek Bukovinába.

A magyar állam tervbe vette az Al-Duna folyó menti lapályos területek ármentesítését, és erre a munkálatra (1880–1883-ik évben) Nagy György kormánybiztos útján szüleim is jelentkeztek.[1]

Mikor a Duna védgát építése befejezést nyert, minden egyes család a Duna árterében kapott a kincstártól tíz katasztrofális hold földet, háztelket, a házépítéshez szükséges tető és faanyagot, bizonyos vételár fejében negyvenévi kamatostul való visszafizetésre.

Így keletkezett községben[2] születtem, ipari központtól, vasúttól távol eső faluban nevelkedtem, hárman voltunk fiútestvérek,[3] szűkös anyagi helyzetben éltünk, mert az ártérben fekvő föld termését sokszor elöntötte a magas vízállás és ilyenkor nem volt eredménye munkánknak a földművelésben.

Gyermekéveim eseménytelenek voltak. Ha évente egyszer városba mehettem, ünnepnek számított az a nap.

Emlékeim közé tartozik, mikor második–harmadik elemi iskolába jártam, körülöttem élő, különösen időseb férfi és nők között – kik sajnos sokan írni, olvasni nem tudtak – mutogattam iskolás könyveimet és örömmel olvastam fel az általuk megszerzett könyveket, elbeszéléseket, regényeket, a téli hosszú estéken.

Ezzel szüleim megelégedését váltottam ki, hogy szorgalmas tanuló is voltam, kaptam egy hegedűt, később borbély, utána szabó ipart akartak, hogy tanuljak, de nem tudtam egyiket sem megkedvelni falun, városba inkább iskolába kívántam járni. Így négy polgárit elvégeztem, és tovább szüleimmel földműves munkát végeztem. Így múltak el gyermekkori éveim.

Tizennyolc–tizenkilenc éves voltam, amikor csupa pajkosságból nők kötötték le figyelmemet és minden komolyabb további megfontolás nélkül húsz éves koromban megnősültem.[4]

Nősülésem után önálló életünk nehézségekkel kezdődött. Hamarosan rájöttem, hogy nősülés előtt a családalapításhoz szükséges megélhetési lehetőséget kellett volna teremteni.

Félre eső falunkban ipari központtól, várostól távol, minden segítség nélkül indultam neki az életnek, válogatás nélkül mindenféle munkaalkalmat megragadtam. Szezonmunkás, kocsis, kubikos, gyári munkás voltam, a családon kívüli életmód, kellemetlen időjárás, nehéz fizikai munkák beteggé tettek, hűlés, malária, kiütéses sebek és egyéb kellemetlenségeken keresztül ismerkedtem meg az élettel (1911. XII. 1–1916. IX. 30.)

Szülőfalumból elköltöztem családommal együtt Versec városkába és a selyemtenyésztési főfelügyelőségnél, később Paulis-Vlajkovac községnél kaptam tiszti alkalmazást, hol rendezett viszonyok között megelégedetten éltünk, míg az 1914–1918-as háború fel nem borította jólétünket.

A háború sok kellemetlenséget hozott. Békeidőbeli sorozáson alkalmatlannak találtak katonasághoz, most minden második hónapba sorozásra rendeltek, a katonaságra alkalmatlan férfiakat hadi munkára vitték. Élelmiszerjegyeket vezettek be, kukoricalisztből készült kenyeret osztottak a nép között, állandó rekvirálás volt. Két testvérem volt a harctéren, apámat lófogattal trén katonasághoz rendelték, ahonnan hat hónap múlva betegen tért haza és néhány hónap után betegségébe belehalt. Anyám öregkorára öcsém két kis gyermekével magára volt hagyatva, és állandóan hívott haza, mert csak tőlem várta a segítséget.

Az állandó háborús bizonytalanság miatt, és hogy közelebb legyek anyámhoz, áthelyezést kértem Skorenovac községhez hol nagyobb reményem volt, hogy nem visznek el hadi munkára is. (1916. XII. 1.–1929. VI. 15.)

Új munkahelyemen négyéves gyakorlattal igyekeztem a közigazgatás rendelkezéseit, törvényeit megtanulni, munkámat közmegelégedéssel végeztem, lakossággal együtt éreztem. Főnökeim, kik elég sűrűn váltakoztak, minddel baráti viszonyban éltem, így rövidesen a községi másodjegyzői munkakörrel lettem megbízva, majd közigazgatási tanfolyamot is végeztem, mellyel fizetésem is gyarapodott, és bizonyos önállóságot élveztem munkámban.

A háború 1918-ik évben végre befejeződött, mely háború megrázkódtatásokkal járt (rezsim változás stb.), de az én személyemet érintő nagyobb kellemetlenségem nem történt. Sőt állásomban megerősítettek, tovább végeztem szorgalmasan munkámat.

Mindezek után biztos megalapozott jövőt véltem úgy a magam, mint családom részére. Ebben az időben öttagú családom volt,[5] mind egészséges, kiknek neveléséhez szép terveket készítettem és minden tekintetben megelégedettséget éreztem. Szorgalmas munkánk által kis családi házat alapítottunk, szabadidőmben méhészettel kezdtem foglalkozni, közigazgatási szakembernek éreztem magam, és mint ilyen, szép reményeket fűztem az élethez, mérsékelt életmódban éltünk.

Ezerkilencszázhuszonnyolc évtől ezerkilencszázharminchatig talán Európa-szerte átlag munkanélküliség volt, egészségtelen politikai harcok folytak országszerte, a németség erősen szervezkedett. Mindenféle politikai pártszempontok kerültek előtérbe, országgyűlési képviselő választások készültek, választási harcok folytak mindenfelé.

Közalkalmazottaknak rendeletileg tilos volt a politikai harcokba való beavatkozás, és én ezt be is tartottam. De csak papíron volt betiltva, a valóságban nem. Sajnos, én nem értettem meg, így nem is láttam előre annak rám nézve rossz következményét.

Az országgyűlési képviselőválasztások lezajlottak, a megerősödött pártok által megkezdődött a megyei, járási és községi tisztogatás, azaz választások, amikor negyven választó szavazatából (kik nagy részben német ajkúak voltak) tizennyolc szavazattal kisebségben maradtam és helyembe egy németajkút választottak, mi azt jelentette, hogy állásomat elvesztettem. A választás ellen egy régi községi törvény alapján fellebbezéssel éltem, és míg a fellebbezésre megérkezett az elutasító válasz, elhúztam alkalmaztatásomban hét–nyolc hónapot, mely időt kihasználtam arra, hogy félrebillent helyzetemen segítsek. Felkerestem személyes ismerőseimet, barátaimat, hivatkoztam eddigi működésemre, használhatóságomra, anyagi helyzetemre, de csak üres ígéreteket kaptam mindenhol.

Munkanélkülivé váltam akkor, amikor (családom) gyermekeink a legjobban rá voltak szorulva, hogy gondoskodjam jövőjüket illetőleg a nevelésről. (1929 év. VI. hó)

Tehát kis házunkat elhagyva beköltöztünk a városba, hol László fiunkat (gimnázium) középiskolába küldhettem.

A városban, mint munkanélküli, más alkalmazás hiányában biztosító ügynök dolgoztam. Ez olyan volt általában mindenhol, hogy ha kielégítő eredménnyel működtünk, akkor havi fixfizetéssel számoltak el, ha nem volt kielégítő, akkor jutalékot kaptunk fizetésül. Megkaptam az Intézettől a meghatalmazást üzletkötésre, némi kevés utazási kedvezményt, zsebemben a működési bizonyítványok, ajánló levelek, és szaladtam a többi munkanélküliekkel munkát, biztosabb kereseti lehetőség után; kerestem.

Lakóhelyemtől elmentem három–négyszáz kilométert, hol gyalog, hol vonattal, hol szekérrel utaztam, mindig az anyagi helyzetemet figyelembe véve.

Ahol munkaalkalmat fedeztem fel, nem számított a távolság vagy a munka, csak megkeressem a szűkös megélhetéshez szükséges pénzt családfenntartáshoz. Így Botos községben két hónapig kataszteri betétszerkesztésen dolgoztam, mikor itt a munka befejeződött, a Duna árterébe száz méter új csatornát kubikoltam másodmagammal.

Nem tudtam felejteni a közigazgatásnál eltöltött fiatal éveimet, megszokott munkámat és ennek elvesztését, nem tudtam belenyugodni, mert nem szolgáltattam semmi okot reá az engem ért sérelmemre. Vagy rosszul fogtam fel az eseményeket. Ebből kifolyólag kellemetlenségek értek, mert felültem a hazug ígérgetéseknek. Saját magamon kényszerültem megtanulni azt, hogy a jóllakott nem érzi, hogy az éhes szenved.

Ettől az időtől kezdve (1930) elhatároztam, hogy megelégedettséget színlelek, minden kellemetlenséghez jó képet vágok. Ez annyira sikerült, hogy személyes ismerőseim, barátaim, kik hasonlóan küzdöttek és nem ismerték anyagi helyzetem, szinte irigyelték színlelt megelégedettségemet.

Utazásaim közben (1930) lakhelyemtől kb. háromszáz kilométerre pénzzavarba jutottam; hogy hazamehessek, rövid időre munkát vállaltam egy kábelgyárban. Itt annyira kedvezett a szerencse, hogy két hónapig dolgoztam, amikor kaptam egy levelet, hogy kedvezőbb feltételek mellett egy építő társaságnál kapok munkát, melyre felmondtam alkalmazásomat és kiléptem a gyárból.

1930. III. 1.–1931. V. 31. „Batignoles” francia építési társaság dunai védgátépítő részlegénél kaptam alkalmazást, mint üzemírnok (Pontiőr). Itten egyelőre kielégítő körülmények közé jutottam, de a májusi Duna magas vízállása miatt a munkát beszüntették, és a vállalat külföldön vállalt ehhez hasonló munkát, bár az alkalmazottaknak nem mondták fel a munkát, de követni kívánták a vállalatot, amire sokan nem voltunk hajlandók, inkább kiléptünk.

1931. június havában kőműveseknél, építkezéseknél dolgoztam, betont talicskáztunk. Pár hét alatt a kezem annyira feltörött, hogy orvosi kezelés alá kerültem.

1931. VII. 1.–1931. XI. 15-ig. Egy izzólámpa gyár felszerelésénél, mint anyagbeszerző dolgoztam.

A gyár felszerelése befejeződött, már télre járt az idő, ismét munkanélküli voltam.

A bizonytalan munkaalkalmak, családom iránti hűség mindenféle munkába belekényszerített, hogy becsületesen megélhessünk minden támogatás nélkül.

Bizományba könyveket, képeket, képrámákat, ékszereket árusítottam, ingó és ingatlanoknak eladását, vételét közvetítettem, ha kifizetőbbnek láttam, a legdurvább fizikai munkába fogtam.

1932. VIII–1933. IX. 30. Szkorenovác községnél napidíjas írnok vállaltam munkát. Harminc km a családomtól, kéthetenként mentem családomhoz sötét éjjeleken kevésbé forgalmas utakon, gyalogosan.

Városhoz voltam kötve családom iskoláztatása miatt, és ez az életmód nem csak rám, még családomra is kellemetlen volt, így felmondtam alkalmaztatásom.

1933. XI. 1–1937 I. 15. Tejszövetkezetnél kaptam alkalmazást tejtermékek eladására, házalására. Házaltam a Szövetkezet termékeit, közben mindenféle eladásra szánt holmit közvetítettem.

A sok nehézségek között gyermekeink szorgalmas tanulásukkal, jó magaviseletükkel, szerénységükkel szolidaritást vállaltak életünkben, így megalkudva a helyzetünkkel, megelégedetten éltünk.

Ebben az időben már fiatalabb Eszter nevű leányunk is férjhez ment,[6] László fiunk kisérettségi után beiratkozott a főváros Belgrádban levő villamos szakiskolába,[7] mely újabb problémák elő állított. Ugyanis a bevételeink, keresetünk nem volt egyenlő stabil, sőt, kevés volt arra, hogy fiunkat a fővárosban eltarthassuk.

Próbálkoztam valamilyen alkalmazást vagy keresetforrást találni a fővárosban, de eredménytelenül fáradoztam. Végül Szmedrevón[8] a hajó és vasgyárba 1937. III. 8–1941. VI. 8. kaptam alkalmazást kevés havi fixfizetéssel, és odaköltöztünk.

Szmedrevón stabil kevés fizetésből, mindennemű felesleges kiadásokat mellőzve, nagy megszorítással sikerült a fiunk iskoláztatását a fővárosban négy évig biztosítani.

Amikor fiunk, mint diplomás ember kikerült az iskolából, megkönnyebbülve lélegzettünk fel, tudatában annak, hogy vele együtt sok nélkülözések között, mink mégis eleget tettünk gyermeknevelései kötelezettségeinknek, munkanélküliségeken keresztül küzdve, fáradtnak éreztem magam ötvenegy éves (1941. év tavaszán) koromban, nyugodtabb élet után vágytunk, és elhatároztuk, hogy visszaköltözünk szülőfalunkba, hol földműveléssel, méhészettel fogunk foglalkozni.

Magam elé varázsoltam a jövőre vonatkozó nyugodt, gondnélküli életünket, amikor a háború borzalma hozzánk is eljutott és meghiúsította terveinket.

Statáriumot hirdettek ki, senki nem hagyhassa el a várost, sem a munkahelyét, az udvarokon óvóhelyek elkészítését rendelték el, repülőtámadások esetére.

1941. ápr. 6-án a város felett bombázó repülőgépek jelentek meg, a várost megbombázták, mire a lakosság fejvesztetten menekült ki a városból.

A forgalom, élelmezés, közbiztonság megbénult, és ápr. 12-én ellenséges katonaság szállta meg a várost, szigorú forgalmi rendszabályokat rendeltek el a város területén.

Ebben a bizonytalanságban éltünk június ötödikéig. Június 5-én kb. du. 2 órakor közvetlen a város melletti várban felhalmozott nagy mennyiségű lőszer hatalmas detonációval felrobbant. A város épületeiben, lakosságban nagy pusztítást végzett (állítólag 4–5 ezer halott és sebesülés volt) halottak és sebesültek borították a város területét, az életben maradottak, aki járni tudott, jajveszékelve szaladoztak össze-vissza, mindenki a hozzátartozóját kereste, romok között, szétszórt gránáthüvelyeken keresztül gázolva.

Én is, feleségemmel együtt könnyebben megsebesültünk, lakásunk beomlott, maga alá temetve ruhaneműjeinket, de eltekintve minden bajt, leányunk és unokánk keresésére indultunk, akiket csak másnap sikerült feltalálni, mindketten megsérülve.

Három napig lakás nélkül voltunk, téptük a romok alól ki ruháinkat, ami menthető volt, melyet jármű hiányában elszállítani sem bírtunk, mert minden jármű a mentési munkálatokhoz volt rendelve.

Negyedik napon (1941. VI. 9.) magyar katonai tehergépkocsi osztaga érkezett a városba és harmincegy családot, mindenestől elszállított Noviszádra. Ebbe a harmincegy családba mink is (belejutottunk) tartoztunk. Ebből a tragikus helyzetből, hogy hová szállítanak, mindegy volt, csak el innen. Együtt voltunk hatan, fiam, vőm a családjával, feleségemmel, lányom, unokám.

(Noviszádon) Újvidékre érve (már magyar területen voltunk) orvosi vizsgálat alá vetettek, sebesülteket újra kötözték, személyi adatainkat felírták, és akik magyar katonai csapatok által megszállt területen bírtak illetőséggel, elszállították illetőségi helyükre.

Minket, kb. tíz családot hazugságokkal (szanatórium helyett) tiltakozásunk ellenére is piszkos táborba szállítottak. A tábor a losonci nagy gőzmalomban volt,[9] hol a tetveken kívül tele volt poloskákkal. Voltak ottan cigánykaravánok, katonaszökevények, munkakerülők, akikkel egyenlő bánásmódban részesültünk. Krúdi (Kridi?) „nagyságos úr” táborparancsnok tudomásunkra adta, hogy megfigyelés alatt vagyunk. Ha követeltük vissza a szabadságunkat, gúnyos megjegyzések kíséretében fenyegetődzött szigorú büntetésekkel. Teljes idegenül magunkra voltunk hagyatva tanácstalanul, kerestük a módot, hogy megszabadulhassunk. Sokszor gondoltam vissza, amikor külföldön,[10] rádión keresztül hallgattuk a magyar külügyi negyedórát, hogy a kedves elszakadt magyar testvéreket tárt karokkal várják, tehát kaptunk belőle ízelítőt.

Két hónap után Laci fiunknak sikerült, alkalmazta a Magyar Vagon és gépgyár Győrben, Győrszentiván községben talált lakást, ahová mink is feleségemmel utána mehettünk. Győrszentiván községbe érve a kimerültségtől egy hétig betegek voltunk, majd egy hét után kezdtem gondolkozni, hogy mihez kezdjek. A háború mind jobban kiszélesedett, szülőföldünktől elsodort, visszajutni egyelőre lehetetlen. Tehát meg kell alkudni a helyzettel és munkát keresni.

A faluba érkezésünkkor jelentkezésem alkalmával az Elöljáróság megígérte, hogy alkalmaz, mint községi írnokot adóügyben, de az ígéretre nem támaszkodtam, tehát elindultam ismeretlenül a község határába és bementem a papi uradalom Hecse (?) nevű tanyákra, hol munkát kaptam, mint napszámos, herét csépeltünk, gabonát forgattunk a raktárakban stb.

Emlékezetes, hogy második nap sötét este hazafelé menet a nagy viharban eltévesztettem az ösvényt, melyen haladnom kellett volna, és nagy kerülővel értem haza éjfélre.

Két hétig dolgoztam itten, megismerkedtem a tanyai béresek életével, melyet eddig nem ismertem. Két hét után átmentem Táplán-pusztára, burgonyát szedtünk fel a földből akkordmunkában. Majd Győrben épület és tüzelő kereskedésben üzletszerző voltam (1941. IX. 1–XI. 15-ig), mikor mindenfélére bevezették a jegyrendszert, így a tüzelő és más faanyagra, tehát üzletszerzőkre nem volt már szükség a kereskedelemben, így az én alkalmazásom is megszűnt.

A községi tiszti állásra időközben írásbeli folyamodványt is adtam be, de elutasították kérelmem, mert nem tudtam igazolni keresztény származásomat.

Ebben az időben már olyan háborús megszigorított rendelet volt, hogy aki nem tudta igazolni elfoglaltságát, azokat internáló táborokba helyezték.

Így én is jelentkeztem a Magyar Vagon és Gépgyárba felvételre (1941. nov. 28–1952. márc. hó 24-ig).

A gyárban nem fűztem nagy reményeket munkámhoz, mint nem szakmunkás, de válogatnivaló nem volt, különben kényszer átmenetinek néztem mindent.

Felvettek a Hídosztályon fizikai munkásnak. Vasat szállítottunk a műhelyekbe megmunkálás alá, és megmunkált hídalkatrészeket a műhelyekből kiszállítottuk elszállításra, berakásra.

Rövidesen csoportvezető, irányító lettem, ami kellemetlenséggel járt részemre. Ugyanis a munkások szokva voltak durva, trágár szavak kíséretében dolgozni, melyet én nem tudtam alkalmazni, és valószínű a munka eredmény sem volt kielégítő, ezért, mert megkérdeztek, hogy volna-e kedvem külső szerelési munkára menni? Én szívesen vállalkoztam és a medvei Duna-híd szereléséhez mentem, mint raktárnok, egyben bérelszámoló, és Balla János hídmester megbízásából különféle adminisztrációs munkákat végeztem.

Ideiglenes lakásom Medve községben volt, hetenkint egyszer mentem a családomhoz.

A folyó menti üde jó levegő jó hatással volt felzaklatott idegeimre, élvezettel csatangoltam szabadidőmben Csallóköz Duna-menti falvait és jelentéktelen látványosságai a vidéknek szórakoztattak.

A dunai hídépítés befejeződött, amikor Almásfüzitőre (Komárom m.) küldtek az alumínium gyár építéséhez érkezett tartályok átvételéhez és kirakásához tíz emberrel.

Két hónapig tartott a munka, minden nap hazamehettem vonattal a családomhoz Győrszentivánra.

Két hónap után Zemplén megye Bodrogszerdahely–Szöllőske községek között a Bodrog folyón épített vashíd szereléséhez mentünk. Innen irányítva még két híd szerelését Tiszabogdán és Rahon. Már annyira beleéltem magam a hídszerelések körüli munkákba, hogy a munka kezdetén és befejezésénél raktárnok, tisztviselő, művezető, egy személyben magam képviseltem a gyárat közmegelégedésre. Mikor a fentnevezett helyeken az építkezés befejeződött, építő szerszámokkal, szerelőkkel együtt a gyárvezetőség kölcsönadott az állami építészetnek, szintén a Bodrog folyón, Sárospatak közelében Olaszliszka községnél egy fahidat szereltünk.

A folyó menti szép hegyes vidéken eltöltött néhány év olyan kellemes volt, hogy néha elfelejtettük, hogy gyári dolgozók vagyunk, és a háború dühöng, harctereken véreznek.

Szabadidőnket kihasználtuk kellemes, egészséges szórakozásokra, kirándulások a hegyek közé, a „Hatfa” falusiak kiránduló helyére, szöllőskei présház a hegyoldalon, melyet „fehérháznak” neveztünk el, hol nemcsak jó borokat lehetett kapni, hanem jó csirkepaprikást fehér kenyérrel is, ami már a háború miatt ritkaságszámba ment akkor.

A gyár, fizetésünkön felül 30% szerelési illetményt és napi ellátási díjjal fizetett étkezési és lakbérre, úgy, hogy még fele összegbe sem került erre vonatkozó kiadásaink ez ideig, de a háború már falun is annyira éreztette hatását az élelmezésben, hogy már a rendes keresetünkből kellett pótolni a lakás és étkezési kiadásainkat. A szerelő munkások kezdtek elégedetlenkedni, vágytak haza a családi körbe és a gyár, mint hogy többet fizessen, mindannyiunkat visszarendelt a gyárba 1944. III. 30-ára. Ehhez valószínű a háború nehézsége is hozzájárult.

Győr várost és környékét már riadók, sziréna búgása figyelmeztette sűrűn a bombázó repülőgépek közeledtére. A gyár területén óvóhelyek, „kártyavár”szerű építmények voltak készen, szigorú katonai parancsnokság rendelkezett a gyári menetrend felett, riadók alkalmával a gyár területét elhagyni szigorúan tilos volt.

1944. április 13-án déltájban nagy mennyiségű bombázó repülőgép támadta meg a gyárvárost, vele együtt a Magyar Vagon és Gépgyárat is. Úgynevezett szőnyegbombázást kaptunk. A gyárnak minden része lángokban állt. Tizennégyezer dolgozó közül kétezer hétszáz halottja volt állítólag. Pontos adat nem lett nyilvánosságra hozva. Különösen a gyárban dolgozó katonai munkás alakulatok vesztesége teljesen ismeretlen. Az óvóhelyekre menekültek között volt a legtöbb veszteség, mert mind beomlott, ha teletalálat nem érte, beomlottak maguk alá temetve a dolgozókat.

Hogy a fiammal együtt megmenekültünk, a szerencsés véletlennek köszönhetjük. Akik életben maradtak, sokan a rémülettől, amit átéltünk, megtébolyodtak.

Ezután még hat bombatámadás érte a gyárat, naponta kétszer-háromszor riadót fújtak repülőgépek közeledtére, amikor mindég elmenekültünk a gyárból négy-öt kilométer távolságra a várostól. Állandó háborús izgalmak, romok között dolgoztunk zsoldszerű alacsony bérért a „győzelem érdekében”. Ez volt a jelszó.

Reggel a családunktól mindég elbúcsúztunk, mert bizonytalan volt, hogy életben látjuk egymást többé. Munkahelyet változtatni vagy elhagyni nem volt szabad, beteg csak az lehetett, akinek szervi szívbaja volt, csak annak engedélyezték a munkából kimaradást. Szigorú katonai fegyelem volt. Annyi könnyítést hoztak, hogy riadók esetén szabad volt a gyárból kimenekülni, aki merre akart, de meghatározott időn belül köteles volt visszatérni a munkahelyére. Minden esetre a gyártól távol töltött időtartamra nem fizettek munkabért.

Így éltünk, míg az ellenség közeledtével harctéri zónába jutottunk, hol egy ember élete nullával egyenlő olcsóság volt.

Lakásunk Győrszentiván község külső területén a falutól kb. egy kilométerre tanyaszerű három ház csoportjának egyike volt. Három gyermekünk családostól együtt (remélve, hogy itten védettebb hely) hozzánk menekültek. Összesen tizenketten vártuk felettünk a halálos végítéletet. (1945. IV. hó)[11]

A veszélyes izgalmakból idegileg összetörve, ruha, élelmiszerekből kifogyva, élve megmenekültünk.

A vonatközlekedés megbénult, laza közbiztonság, hónapokig tartott a bizonytalanság.

Ez idő alatt pénzért nem tudtunk kapni semmi élelmet, tejet tudtunk beszerezni olyan feltétel mellett, hogy földműves munkában ledolgozzuk. Így napi munkámért kilenc liter tejet kaptam.

Mikor a front áthaladott Győrön, és a vonatközlekedés megindult, a helyzet valamennyire rendeződött, ismét a gyárba mentem dolgozni.

Olyan csekély bérért dolgoztunk, hogy a szűkös élelmezésünkre is kevés volt, ruházatra nem is gon[dol]tunk. Most már nem a győzelem, hanem az újjáépítés érdekében. Erre föl bekövetkezett az infláció, mely annyira lerontotta az életszínvonalunkat, hogy egy heti keresetemből egyik alkalommal nem tudtam két kg. gyümölcsöt kifizetni. A pénz értéktelensége horribilis számjegyekből állt. Pl. tizenkilenc számjegyből 7. 000. 000. 000. 000. 000. 000. Sokan nem tudtuk fizetésünket megszámlálni, mert annyi számjegyből állt, hogy nem tudtuk kimondani.

A még megmaradott ruha és lábbelinket hordtuk tanyákra, félreeső falvakba elcserélni élelmiszerért, különösen lisztért, hogy élelmezhessük magunkat. Többek között Feleségem által féltve őrzött négy drb. székely türülközőt. Fiam esküvői gála cipőjét is elcseréltük lisztér. Csak az vigasztalt, hogy a háborús veszélyen túl vagyunk. Egyébként nagy nehézségek között éltünk.

A háború alatt szülőföldünkkel minden összeköttetésünk megszakadt, és most, miután a háború befejeződött, levelezni is tudtunk. Levél által értesültünk Anyám halál esetéről és öt katasztrális hold földünk sorsáról, amelyet részben kis családi házunk eladási árából, részben öröklés útján (1941-ik évben) szereztünk, és amelyet nélkülözések árán tartottunk meg, hogy munkaképtelen öreg napjainkban feleségemmel megélhessünk belőle, melynek hozzávetőleges becsértéke magyar pénzben átszámítva ezerkilencszáz negyvenhét-ik évben ötvenezer forint volt, mely összeggel vehettünk volna Győrben háromszobás mellékhelyiségekkel, ezer négyszögöl kerttel családi házat.

Eseménytelen hónapok múltak el. Győrszentiván község határának keleti részét homokos talajú, dombos akácos erdő borította, itt-ott szőlővel beültetve, ahová szabad időmbe kijártam, hogy a gyári levegő után megpihenhessek. Ezen időközben meghánytam-vetettem, átgondoltam az egész eddig leélt életünket, gyermekeink nevelése körüli küzdelmünket, a háborús szenvedéseinket. Harminckilenc éves voltam, amikor munkanélkülivé váltam, húszegynéhány éve hányódunk egyik vidékről a másikra, az állandó bizonytalan lakóhelyek, lakások, azóta is minden munkahelyemet átmenetinek vélem, jövőre nézve magam elé képzeltem a bizonytalan öregkort, amikor az ember még a tekintélyét is elveszíti. Gondolatomban felvetődött, hogy gyári munkás lehetek örök életemben, ahol gépszerűen pontosan oda kell állni a munkába, vagy birtokomba veszem csekély ingatlanainkat és földműveléssel, kertészettel foglalkozom, hol nagyobb az önállóság a munkámban, mire elhatároztam, hogy visszamegyek szülőföldünkre.

Elmentem Bpestre a Jugoszláv követséghez és elbeszéltem, hogy milyen körülmények között kerültünk ide, és vissza óhajtanánk menni. Azt a választ kaptam, hogy várjunk, majd fognak értesíteni, hogy mikor mehetünk. Bizonyos ideig vártam az értesítésre, vagy ehhez hasonló hirdetésre, azután ismét elmentem és így időközben négyszer jártam még a követségnél. Feltűnő volt, hogy minden alkalommal egy és ugyanazt a választ kaptam, hogy várjunk, majd hirdetni fogják, hogy mikor mehetünk, mert vagyunk ilyenek többen is.

Tovább nem bíztam az ígéretekben, és elhatároztam, hogy illegális úton próbálok átjutni a határon. Na hogy ilyen utakhoz nem vagyok szokva, mégis leutaztam a határra, de mikor megtudtam, hogy milyen veszedelmekkel járhat egy ilyen határátlépés, nem volt bátorságom átmenni.

Eredménytelen próbálkozásaim után egy évig kb. vártam, majd ismét elmentem Bpestre, minisztériumok különböző osztályain; népgondozó, menekültek, áttelepítő próbálkoztam, de eredménytelenül.

Valaki hivatalos személy ez alkalommal ismét olyan tanácsot adott, hogy próbáljak illegális úton átjutni.

Érdekeim annyira ösztönöztek, hogy ismét leutaztam a határra, hogy átmegyek, de ekkor a csempészek olyan magas pénzösszeget kértek az átkalauzolásért, hogy nem bírtam megfizetni, és másképp nem lehetett megoldani az átkelést, mint járatlan, így ismét hiábavaló fáradozás és költséget csináltam magamnak.

Néhány hónap múlva útlevelet kértem, mely jelentékeny pénzembe került (arányítva csekély keresetemhez). Az útlevelet megkaptam, de nem kaptam meg a Jugoszláviába beutazási engedélyt. 1948. IV.

A sok eredménytelen fáradozás, időveszteség és ezekkel felmerült kiadások nagyon elkeserítettek. Elvesztettem minden reményemet arra vonatkozólag, hogy hányatottságunk valaha is megszűnjön.

Néhány év eseménytelenül múlott el. Gyárba jártam dolgozni pontosan, a gyáron kívül egy kis drb. konyhakertünk, kevés állatállományunk is volt, mely lekötötte szabad időmet. Változhatatlan helyzetünkbe némileg próbáltam belenyugodni.

Különben nyugodtságunkat fokozta az is, hogy Laci fiunk, mint elektrotechnikus 1948-ban elhatározta, hogy egyetemre megy és elektromos mérnök lesz belőle.[12] Ennek megvalósítása küszöbön állt, mikor a vagongyár lakást adott a városban részükre, mint jövendőbeli elektromos mérnöknek.

1950. IV. 1-én költöztünk be Győr városba. Ez a hurcolkodás életünkben kb. 25-ik volt, a legemlékezetesebb, a legnehezebb és ránk nézve a legkárosabb az egész összes között. Pedig minden hurcolkodásunk káros volt, de jelenleg jó lakásunk volt, melyet máshol később sem találtunk meg. Továbbá ekkor volt alkalmas az idő, mikor Fiunk és családjától végleg lemaradhattunk volna. Nem tettük azért, mert a fiunknak még egy éve volt az egyetemen, míg a gyerekek gondozásában[13] stb. segédkeznünk kellett. Ezt még gyermeknevelési kötelezettségünkhöz számítottuk fiunkkal szemben. Győrben kényelmes, tágas, elegáns közös lakáshoz jutottunk közel a város központjához, közel a gyárhoz, tízpercnyi járás a munkahelyünkhöz. A lakás környéke alkalmas baromfi stb. állattenyésztésre, melyet kihasználva a faluról behozott állataink részére baromfiudvart létesítettünk ólakkal felszerelve.

Másfél év leteltével a fiunk mint elektromos mérnök Egerben kapott kedvező feltételek mellett állást, és 1951. év szept. havában családostól elköltöztek Egerbe. Mink a feleségemmel ketten maradtunk a nagy, modern, háromszobás összkomfortos lakásban, ahonnan kényszerítettek kiköltözni, vagyis átköltözni egy bérház poloskás lakásába, melyből már az előző lakó is a poloskák végett költözött ki. Még ezen felül állatainkat (sertés, kecske, baromfi) kénytelenek voltunk a pincébe elhelyezni, mert más megoldás nem volt.

Ilyen gondok között éltük át a téli hónapokat, és törtük a fejünket, hogy a nagy lakásínségben hogyan is szabadulunk ki ebből a férges lakásból. Megkettőzött szorgalommal kerestük a lakást, de nem találtunk sem Győrben, sem környékbeli községekben, miután elhatároztuk, hogy tavasz közeledtével a fiunk segítségével mink is elköltözünk Eger városba.

Most már Eger és környékén kerestük a lakást, hol sok utánajárás után a felnémeti községi orvos házában találtunk lakást.

A Magyar Vagon és Gépgyár Győrben kértem áthelyezésemet Eger Finomszerelvény Gyárba, mely áthelyezést megkapva 1952. márc. 12-én Felnémet községbe költöztünk.

Felnémeten egyik kellemetlenségből a másikba estünk.

Március 24-ig tartott a fizetéses szabadságom, mikor munkába álltam, negyedik napon baleset ért, agyrázkódásban élet-halál között voltam, 20%-os munkaképtelenséggel gyógyultam fel.

Kevés állatállományunk részére a kora tavaszi hidegben elkészítettük az aklot, hová bezárhassuk, mikor ezzel elkészültünk és letelepedtünk volna, tudomásunkra jutott, hogy a háztulajdonos eladta a házát.

Az új vevő, mint háztulajdonos hallani sem akart arról, hogy mink tovább ott lakjunk, és nagy szorgalommal kereste máris a lakást számunkra.

Két és fél hónap után ismét költöztünk, akarva–nem akarva egy faluvégi elhanyagolt közös piszkos házba, ócska népek közé, szoba-konyhás lakásba.

Teljesen ismeretlenül magunkra voltunk. Állatainkat potom áron eladtuk, mert nem volt hely tartani.

1952 év nyári hónapok alatt nagy szárazság volt, kellemes kirándulásokat tettünk a Bükk hegységben, és abban reménykedtünk, hogy ha megismerkedünk a helyi viszonyokkal, úgy a lakásügy, mint más egyéb jóra fog fordulni, rendeződik.

Hogy valaha nekünk is legyen saját hajlékunk, hol végleg letelepedhetünk, ezen reményünket végleg elveszítettük, nem kívántunk lakásnak csak egy szobácskát, hol meghúzódhatunk.

1952 év őszi hónapokban dr. Érdiék (kikkel rövid ideig közös lakásban laktunk) ajánlatára Egerből felkeresett tanító özvegye (öreg néni) és felajánlo[tta] lakásának egy részét nekünk. Nagyon megörültünk, s hogy nem valósult meg, azért, mert Laci fiunk családjával beköltözött a lakótelepről a városba és úgy határoztak, hogy mint társbérlő velük egy házba menjünk lakni 1953. II. 1-én.

1952 és 1953-ik években sok kellemetlenségeim voltak Südi Dénes miatt, aki egyébként közvetlen felettesem volt. Arrogáns, nagyszájú, léha természetű ember volt, akivel nem fértünk össze. Elhatároztam, hogy elmegyek a gyártól egy bányatelepre gondnoknak 1953. III. 1-re. A gyár vezetősége nem egyezett bele, nem engedélyezte áthelyezésemet, mire az egyeztető bizottság elé vittem a sérelmemet. Az egyeztető bizottság úgy határozott, hogy fizetésemet megjavítja 10%-kal, de áthelyezésemet nem fogadják el.

Rövidesen Südi Dénest szabálytalanságok miatt bíróság elé állították és a gyárból kidobták, kitiltották, mire ismét békés helyzet lett.

Eseménytelen hónapok múltak el, hatvanhárom éves korban pontosan minden nap megjelentem munkahelyemen, egy évtizede még mint beteg sem hiányoztam, kivéve szabadságom idejét évente egyszer, amikor rendszerint távol lakó gyermekeinket látogattuk meg.

Egészségi szempontból még gyermekkoromban lágyéksérvet kaptam, amelyet az életen át hordtam, magam sem tudom, hogyan, mikor kaptam a másodikat. Amint múltak az évek, mindég sérelmesebb volt., többet szenvedtem, mire 1954 év tavaszán elhatároztam, hogy megoperáltatom magam. Operálás után egészségi állapotom teljesen kielégítő lett.

1954. VIII. 21-30-ig terjedő időben (nyári szabadságom ideje alatt) kerékpár kirándulást rendeztem Eger, Füzesabony, Mezőkövesd, Zsóri fürdőben időztem kép nap, Tapolcán két nap, Miskolc, Lillafüred, vissza a Bükk hegységen keresztül tértem haza.

Eseménytelen hónapok után dec. hóban Laci fiunk sorsjegyen nyert ötvenezer frt. (kb. kétszobás családi ház vételárának megfelelő). Ezt azért említem, mert ez a sorsjegy nyeremény borította fel a ház nyugalmát, békességét. Dacára, hogy lakbért fizető társbérlők voltunk külön kis udvari szobánkkal, Terka feleségem hűséggel végezte a házban felmerülő munkát, mint családhoz tartozó, Bözsike menyünk ettől az időtől kezdve hozzálátott, hogy minket feleségemmel a háztól eltávolítson. Nem indokolta meg, nem is vitattuk, mert tudtuk, hogy hetven év felé közeledünk, vénségünkben nem akar gyámolítónk lenni. [14]

Ettől az időtől minden szabadidőmet lakáskereséssel töltöttem. Nem sok reménnyel, mert sem támogatóm, sem készpénzem lelépést fizetni nem volt. Jártam a várost, a környékbeli falvakat eredménytelenül.

Csatangolásom közben voltam Gyöngyös, Abasár, Mátrafüred, Kékes, amikor bokaficamodás ért, melyben három hétig sántítottam.

1952 márc. hóban ért baleset, amikor agyrázkódást szenvedtem, húsz százalék rokkantságot állapítottak meg, idegeim tönkre mentek, a kezeim fokozatosan mind jobban reszkettek. Előrehaladott koromnál fogva a munkabíráshoz nem sok reményem volt már. De azért szorgalmam megkétszerezve végeztem munkámat úgy, hogy év végével kiváló munkámért négyszáz frt. jutalmat kaptam.

A Bükk hegység aljában, Almár vasúti megállónál a Finomsz.[erelvény] gyárnak egy munkásszálló telepe volt, melyet átalakítottak gyári turista szállónak.

Felszerelése volt: hetven ágy, hetven személyes ebédlő, konyhafelszereléssel, ágynemű, szórakoztató: kétszáz kötetes könyvtár, rádió, sakk, dominó, kártya, gramofon, röplabda és más játékszerek. Bevezették az ételek-italok korlátlan árusítását.

A szállóba egy megbízható vezetőt is kerestek, és ezzel az alkalommal élt Bözsike menyünk az alkalommal. Nekem el kellett fogadjam a családi béke megőrzése érdekében. Még a lakást, melyben Almáron lakni fogunk, nem is láttuk, minden feltétel nélkül 1956. május 15-én Almárra költöztettek. Lakásul kaptunk egy tanyai ház villany nélküli füstös szobát minden mellékhelyiség nélkül.

Mikor már átköltöztünk, csinálták meg a házirendet. Kedvezőtlen feltételek, csekély fizetés, melyért Feleségemmel ketten dolgoztunk (820 frt.) havi bér fejében.

Néhány rosszindulatú személy, akik ellenőriztek, áldozatul estem. Nem volt meg a kellő szaktudás, korcsmárosi ravaszság bennem. Három rendezett nagyobb mulatság volt még az év folyamán, turista versenyekkel egybekötve, a közbeeső vendéglátások hetvenezer frt.-ot bruttó forgalmat eredményeztek. Az italon keresett 4%-ot felerészben a turista szakosztálynak leadtam, a hálódíjakkal elszámoltattak, úgyhogy az első év reám nézve kellemetlenül deficittel zárult.

Az 1957-es évben már fellendült a népszerűségem, tekintélyes barátokat szereztem, a gyár vezetősége pártolólag emberhez méltó lakáshoz juttatott. Mink igyekeztünk jól kezelt, friss italokat, ételeket, tisztaságot, udvarias kiszolgálást tanúsítani, mely meghozta a gyümölcsét.

1957 év március hóban húsz év után látogatóba mentünk szülőföldünkön levő falvainkba, a húsz év utáni viszontlátás örömei testvéreink, barátaink között élvezetesek, kedves felejthetetlenek voltak.

Az ezerkilencszáz-ötvenhetes év a szállóban forgalmas, hangulatos volt. Az „Ibusz” utazási oszt. beavatkozása által az ország minden részéből turisták, különféle testületek, tanulók, csoportos kirándulók kerestek fel, reggelig tartó vidám mulatásokat rendeztek. Évi látogatók száma kb. (4 000) négyezer személy volt. Hogy jól érezték magukat a vendégek, utólag kapott köszönő levelek bizonyítják.

1957 év dec. hóban 84 személy részére disznótoros vacsorát rendeztünk reggelig tartó táncmulatsággal egybekötve.

Már az év utolján megbízható forrásból értesültem, hogy Szarvaskő község közelében kőszénbányát nyitnak, amikor igénybe veszik a gyári épületeket is bányászlakások céljára. Tehát megkettőzött szorgalommal láttunk hozzá, hogy valamennyi pénzösszeget összehozzunk esetleges lakás biztosítás céljára, ha netán ki kell hurcolkodni a bánya területéről.

Ezt a tervünket keresztülhúzta Juliska lányunk és Tőzsér János vőnk.

A szénbányászat megkezdődött és engem is alkalmaztak a telepen, mint eddig telep gondnokot 1958. május 18-án. Új munkaköröm olyan megelégedett munkához juttatott idős koromra, mely fizetésben is kielégítő volt. Azonban 1961. szept. hó 30-án idős korom miatt hetvenegy éves koromban nyugdíjaztak.

A nyugdíjazással egy időben felmondták a lakásunkat is Almáron, és Szarvas bányatelepen jelöltek ki lakást részünkre.

[A kézirat itt megszakadt. Laci fia és családja 1960-ban Miskolcra költözött, szülei ide is követték, a Lenke utcai 2 szoba konyhás kertes házban heten éltek.]