Belépési nyilatkozat a Magyar Írók Szövetségébe (1987)

 

 

 

Magyar Írók Szövetsége

Cseres Tibor elnök

Budapest

 

 

Tisztelt Elnök Úr!

 

Sosem törekedtem Írószövetségi tagságra. Már a Fiatal Írók József Attila Köréből is lett volna út az „átjelentkezésre”; a szövetség korábbi vezetőitől a belépésre biztatást, sőt felszólítást is kaptam. Magamat azonban írófélének tartom inkább, mint írónak; ma már negyven múltam, önálló könyv és ismertség nélkül az irodalom perifériáján élek és dolgozom. A pálya szélén álló másod–harmad vonal beáradása pedig tehertétele egy művészeti szövetségnek; kritikus helyzetben, az élvonal kiválásával létrejött légüres térbe „sümpölygő aljként” benyomulni egyenesen ízléstelen. Nem kevés vívódással, ellenérzéseimet legyűrve most mégis arra az elhatározásra jutottam, hogy a magyar irodalom kiváló egyéniségeinek kilépése és a szövetségről megjelent nyugtalanító, az ott eluralkodott szenvedélyekről és rossz szellemről szárnyra kelt hírek és nyilatkozatok ellenére is felvételemet kérjem a szövetség tagjai sorába. Az életünkben ugyanis vannak helyzetek, amikor egyszerű emberi beavatkozásra is szükség lehet; ha szabad, sőt kötelességünk egy balesetnél, amelynek szemtanúi vagyunk, elsősegélyt nyújtani, talán irodalmi életünk eme szerencsétlenségénél is segédkezhet a mentésben egy érdekelt szemtanú.

Amikor erre a természetes és emberi beavatkozásra elhatároztam magam, tudom, hogy nem érdemérmet kapok, hanem az emberi megítélés súlyos terheit veszem magamra személy szerint is olyan, általam nagyra becsült írók részéről, akik a válságosnak megítélt helyzetben az emberi beavatkozás erkölcsét másfelé találták meg, s kiléptek az írószövetségből, akik ezentúl úgy érezhetik, hogy szembenálló frontszakaszra kerültünk. Juhász Ferencre gondolok mindenekelőtt, aki kortársaim egyik legnagyobbika; nem közömbös számomra az sem, hogy ellehetetlenülnek-e azok az emberi kapcsolatok, amelyek a Napjaink szerkesztőjeként egykor Ördögh Szilveszterhez, Bata Imréhez, Fekete Sándorhoz és másokhoz fűztek. Az irodalom azonban nem lehet táborok és klikkek szövevénye, hanem olyan rugalmas, értékkiválasztó szellemi élet, amely a különféle irányzatok és törekvések egységes elhelyezkedésének megadja a kereteit, s biztosítja az értékek egyezségét. Nincs okom feltételezni, hogy a kilépettek másként gondolkodnának erről; jó lenne, ha senkitől sem vitatnánk el, hogy ha más úton indult is el a mai válságban, mint mi, ne az irodalom érdeke és az értékek tisztelete vezérelné. Elhamarkodott lenne bárkinek is azt állítani, hogy a válság okait már mélyebben és higgadtan elemeztük és ismerjük a kibontakozás útjait. Eljött viszont, ahogy a művelődési miniszter mondta „a gondolkodás ideje arról, hogy miként alakuljon az Írószövetség szerepe”. Amikor az alábbiakban megindokolom a belépési szándékomat, erről szeretnék véleményt mondani.

Belépési szándékomban a bizalom fejeződik ki, amelyet a Magyar Írók Szövetsége iránt érzek. Nincs rá okom, hogy a szövetség vezetőinek személyétől elhatároljam magam, a tapasztalatok azonban mindannyiunkat megtaníthattak arra, hogy előrehaladásunk nem köthető személyekhez, csak jól működő intézményekhez, ezért mindjárt hozzá kell tennem, a bizalom nem a szövetség vezetőinek, nem személyeknek szól, hanem magának az intézménynek: a magyar irodalom egészét átfogó nagy, szövetségi szintű és súlyú szervezetnek. Amennyiben kívülállóként meg tudom ítélni, az irodalmi élet szerveződésének a jövője egyfelől e nagy átfogó (eredetében sztálinista modellt mintázó) szövetség megőrzése, másfelől az egyesületi törvény alapján megszervezhető autonóm társaságok alternatívájában mérlegelődik. Rendkívül csalóka helyzet ez, amelyben hamis fénytörésben mutatkoznak a demokratikus érdekek: a totális szervezet első pillantásra idejétmúltnak látszik, s reformérdekűnek a részleges autonómiát élvező társaságokra tagolódó irodalmi élet. Valószínűbb azonban, hogy társadalmi-politikai életünk centralizált intézményrendszerének a szövetség felel meg. A dekoncentrált, társaságokká oszló irodalmi élet, s az egységes szervezet elsorvasztása olyan szétforgácsolódás, amely kétségessé teszi, hogy az írótársadalom „egyetértésben a kormányzattal, a maga sajátos eszközeivel nagyobb részt vállalhasson nemzeti programunk, a szocialista megújulást munkáló reformpolitika, az egész társadalmat átható demokratikus fejlődés céljainak szolgálatában, megvalósításában” – ahogy az írószövetség elnökség nyilatkozata 1987 januárjában megfogalmazta. A szövetség elsorvasztása nem irodalmi és nem politikai, legfeljebb rövidtávú politikai érdekeket fejez ki, a perc perspektíváját, amely az irányítás közvetettebb, így nehezebb útja, illetve az állami és a társadalmi szféra következetes szétválasztása helyett könnyen kezelhető, rövidre zárt rendszereket részesít előnyben és az írótársadalommal semmilyen formában sem kíván egységesen szembesülni.

Belépési szándékommal az egységes és átfogó Magyar Írók Szövetségének a szükségessége mellett kívánok hitet tenni, olyan kibontakozás reményében, amely eredményeként a szövet­séget újra „az egész magyar Írótársadalom képviseletének és konzultatív szervének” tekinthetjük majd. Az íróknak társa­dalmilag is alkotó feladatokhoz kell jutniuk.

Írószövetségi felvételemet hangsúlyozottan mint párttag* író kérem, mert úgy ítélem meg, hogy a szövetségben a pártta­gok nézeteinek helye és tere van, helye és tere lenne, ha azok képviselőjeként fellépnének. Nincs tudomásom arról, hogy kommunista meggyőződése miatt kizártak volna eddig bárkit is az író­szövetségből vagy a választmányból; igaz viszont, hogy nem választottak be néhány ismert írót és kritikust e testületbe, akik történetesen párttagok. A bizalmatlanság irántuk nem, vagy nem feltétlenül a párttagsági könyvüknek, illetve kommunis­ta meggyőződésüknek szólt; ugyanilyen bizalmatlanság nyilvá­nult meg néhány nem párttag íróval szemben is. A párttagkönyv itt mintha kényszerítő-eszköz lenne: a kilépett párttag írók a kiűzöttek pózából kértek eszmei-politikai védelmet, holott nem eszmei-politikai támadás érte őket elsősorban. A pártot ezzel sikerült elidegeníteni az írószövetségtől. A legjobb tu­domásom szerint a kilépéseket nem előzték meg olyan politikai viták, a nézetkülönbségek ütköztetése a szövetség keretein belül, amely alapján arra a következtetésre lehetne jutni, hogy a disszidensek „nem akarják folytatni a meddő vitákat”. Megalázó­nak érzem, hogy a párttag írók, ahelyett, hogy a szövetség köz­gyűlésén és előkészítő bizottságaiban harcolták volna meg a harcot, hallgatással majd kilépéssel mélyítik el politika és irodalom bizalmi válságát. A harcmodorunk szektás lett, ahelyett, hogy legjobb erőinket a válság gyökereinek a feltárására és e válság okának a kiküszöbölésére fordítanánk, igazi szocialis­ta érzékkel, a társadalmi értékelésnek azokat az új szempontjait megkeresve és elsősorban magunkra alkalmazva, amelyek meg­felelnek az elvi folytonosságnak és a megváltozott társadalmi feltételeknek, továbbá a közmeggyőződésnek, s így alkalmas a kö­zösség megzavart harmóniájának a helyreállítására.

Szükséges megindokolnom, hogy mire is alapozódik a bizalmam. Ellenőriznem kell magamat is, hiszen a közgyűlésen, Elnök úr szerint is elhangzottak sértő nyilatkozatok, a választáson pedig kontraszelekció is érvényesült. Az írószövetséget tehát nem műviharok tépázzák; kérdés azonban, hogy hol a viharzug, ahonnan a baj jött? A kilépési nyilatkozatok egyikének kifejezésével szólva: vajon Kaland-Magyarország került-e valóban „uralomra” a szövetségben az onnan kiszorult Reform-Magyarországgal szemben? Szerencsésebb talán egyelőre csak Válság-Magyarországról beszélni, a szó eredeti és pontos értelmében, minden pánik és hangulatkeltő mellékjelentés nélkül. Válságról, azaz nehéz, sú­lyos helyzetről, adott esetben az írótársadalom életében akár sorsdöntő eseményről, amely azonban jóra is, rosszra is fordul­hat. Hangsúlyozni szeretném, hogy szerintem nem jó és rossz harca folyt és dőlt el a rossz javára, hanem a helyzet kriti­kus, s lehet belőle kibontakozás is, de továbbmélyülhet a válság is. Éppen ezért szélsőségesnek, szenvedélytől fűlőnek vélem azo­kat a szavakat, amelyek szerint egy „agresszív csoport”, „Raegenék szövetségesei”, „éggel rádiózó vajákosok és boncok”, végső soron az országot, terveinket és reménységeinket szétdúló poli­tikai kalandorság rombol az írószövetségben; a kilépéseket e barbár vadság, a bárgyú elutasítása, azaz a ráció vezéreli és szer­vezi. A közgyűlési hozzászólásokról és a tapsban kifejeződő érzelem–megnyilvánulásról úgy szólni, mint agy színjáték színé­szeiről és tapsoncairól, több mint sértő az írótársakra, megsebzettséget, sértődést jelez elsősorban.

Ha megpróbáljuk e szenvedélytől és sértődéstől mentesen, higgadtan leírni a történteket, azt állapíthatjuk meg, hogy a szövetségi tagság egy része, főként politikai indítékból, ag­gasztónak ítélte meg a közgyűlés hangulatát és a választás eredményét, sokan úgy érezték, hogy méltánytalanság vagy egye­nesen vereség érte őket a szövetségben. Közülük ennek az elé­gedetlenségnek közel harmincan kilépésükkel éles hangot és nyomatékot adtak; jóval többen voltak azonban, akikben bi­zonyos csüggedtség, csöndes elégedetlenség alakult ki. A történtek tárgyszerű és pontos megnevezése tehát, ha azt mond­juk, hogy a tagság meghasonlott; az okok feltárása érdekében nagyon lényeges, hogy azt is megállapítsuk: hová esik (és ho­vá nem) ez a törésvonal. A meghasonlás ugyanis nem kisebbség és a többség között történt, nem kéttucat író lázadt fel több­ száz ellen, s nem lehet azzal napirendre térni az ügy fölött, hogy a vezetés bírja a többség bizalmát, s ennek a biztonságérzetéből nyájasan kezet nyújtani a kilépetteknek a visszatéréshez. A ba­jok gyökerei ennél mélyebbek. Nem is egyszerűen a demokrácia meg­tanulásáról van szó, a „veszteseket” nem lehet azzal megnyug­tatni és kifizetni, hogy a demokráciát tanulni kell annak is, „akit ambíciói ellenére nem választanak meg”, „a demokrácia kö­vetkezetes végig vitele azzal jár, hogy a többség akaratát akkor is el kell fogadnom, ha nem azonos az enyémmel”. Mindez igaz a demokráciában, de nem abban a válságban, amelynek tünetei kiütöt­tek az írószövetségi ügyeken. A demokrácia a többségi érdekek olyan kifejeződése, amely lehetővé teszi a különféle, esetleg kisebbségben maradt irányzatok és törekvések egészséges elhelyezkedését is. A válság viszont a többségi, olykor a demokráciát és demagógiát vegyítő érzelmek esetleg semmilyen érdeket sem tükröző vakvilága, amely kiszámíthatatlan végered­ményheg vezet.

A taglétszámhoz képest valóban kisszámú, ám annál jelen­tősebb súlyú író lépett ki a szövetségből. E súlyt kifejezi az a tény, hogy a nyilvánosság szinte csak a „vesztesek” hangula­táról és véleményéről tájékozódhatott, s a közvéleményben e szélsőséges és sértett nézőpontnak megfelelően torzkép alakult ki; ugyanakkor Elnök úrnak, akit jogszerűen választottak meg, s mégiscsak köztiszteletben álló és ismert író, illetve szövetség elnökségének a nyilatkozta eredetileg nem láthatott napvilágot. Az említett súly természetesen nem független a szellemi-művészi teljesítménytől, de kifejezetten az irodal­mi életben elfoglalt pozíciókkal függ össze. A kilépettek kö­zött négy aktív főszerkesztőt, volt főszerkesztőket és írószövetségi vezetőket találunk. Amennyiben ez megállapítható, a közgyűlés hangulatával és a választások eredményével a tag­ságnak az a része volt elégedetlen (ha nem is adott ennek han­got kilépéssel), amely a korábbi években-évtizedekben a kultúrpolitika alakulására befolyással volt vagy kulcspozíciója ré­vén, vagy informális módon, a legfelsőbb kultúrpolitikai vezető személyiségéhez fűződő társasági kapcsolat révén. Nem a „sümpölygő alj” és a „bércek”, nem érték és silányság, de nem is ellen­zékiség és a rendszer iránti lojalitás került itt szembe, hanem az írótársadalom elvesztette a bizalmát a vezető helyzetben lévő írótársaival szemben. Tegyük mindjárt hozzá, hogy egy olyan vezérkarral szemben, amelynek a megbízását e közösség elfogadta vagy eltűrte, de meg nem határozhatta, s amely nem kiválasztódás útján került pozíciójába, hanem kiválasztás, megbízás alapján. E vezetőréteg sohasem kényszerült arra, hogy elnyerje a írótársadalom morális támogatását, nem függött azoktól, akik érdekében a vezető pozíciót gyakorolta. Mindez önmagában nem zárja ki, hogy a vezetői alkalmasság kulturális politikai nézőszöge és az írótársadalom közmeggyőződése ne találkozhatott volna. Az elmúlt harminc év irodalmi életének nyugalmi szakaszai, sikerei azzal függöttek össze, hogy a kultúrpolitika a döntéseiben igyekezett az írótársadalmat is képviselni. Az írószövetség korábbi vezetőtestületeinek – választmányának:, elnökének, fő­titkárának, titkárainak a kiválasztása szavazás eredménye volt, a tagság a kultúrpolitika listájára szavazott, amelyet a különféle érdekekre és érzékenységekre gondosan ügyelve állítottak össze. Az írótársadalom és a kultúrpolitika közötti konszenzus jele volt, hogy az írók a választásról lemondva a benyújtott listát megszavazták.

Ez a konszenzus most felbomlott, az írótársadalom bizalmatlanná vált az irodalmi életet irányító vezetőrétege iránt, már nem éri be azzal, hogy a kultúrpolitika által – egyébként továbbra is gondosan mérlegelt, és párttag írók egy részének grémiumában, tehát nem kamarilla módszerekkel – kialakított listákra szavazzon, hanem saját vezetőinek kiválasztásában érvényesíteni szeretné a maga szempontjait. Választani akar. Egyszerűbben szólva: az írók szeretnének beleszólni az őket közvetlenül érintő dolgokba, s dönteni arról, hogy ők kit látnának szívesen például saját szövetségük vezetőjeként. Erre a szabályzat szerint joguk van; e legalitás pedig nem minősülhet el­lenzékiségnek, hacsak nem látszatjogokról van szó, amelyek léteznek ugyan, de élni velük nem illik, sőt, nem szabad. Lényeges azonban, hogy e jog érvényesítése a társadalmi érdek­viszonyok és értékek vonalán halad-e? S itt érünk a nézetek elágazásához. Az eddigi diagnózissal valószínűleg általánosan egyet lehet érteni, az eltérés a helyzet feldolgozásából adó­dik. Arra a következtetésre is el lehetett jutni, mint a kilé­pettek nyilatkozatában olvashattuk, hogy az írószövetségben a társadalmi értékrend alapjai ellen indult támadás. Ez a beállítás a szóbeszédben különféle színezetet kapott: szervezkedésről, tervszerű ellenzéki fellépésről, sőt, még a szavaza­tok meghamisításának a gyanújáról is lehetett hallani. A kommunistaüldözés vádja is elhangzott. A másik véglet viszont de­mokratikus választásról beszélt, eszerint a kilépés íróellenes lázadás és lázítás. Súlyos szavak ezek és végzetes ellentétek. Ítélkezés helyett érdemesebb talán továbbkérdezni, hogy mi is történt? Miért bomlott fel a konszenzus, miért vesztette el az írótársadalom a bizalmát saját írótársaiban? Kultúrpolitika ellenes lázadás tört válna ki, amely elutasít minden egyezsé­get politika és irodalom között, s nem hajlandó elfogadni, hogy a kulturális politikának is lehetnek, vannak a vezetők kivá­lasztásában minősítő szempontjai? Korszakváltás korát éljük, s új konszenzus keresése folyik? A társadalom szocialista alap­értékei kérdőjeleződtek-e meg, avagy az irodalmi élet szerkezete nem alkalmas arra, hogy elég hatékonyan hordozza ezeket az alapértékeket? Az irodalom van-e válságban, vagy a tényleges hatalommal rendelkező írók egy csoportja?

Az irodalmi élet kulcspozícióiban lévő írók iránt megnyil­vánuló bizalmatlanság nem személyek (netán kommunista írók), s nem is a politikai alapintézmények elleni támadás, hanem a kultúrpolitikai helyzettel való elégedetlenség kifejeződése. A társadalomban és a politikában minden eltérés a valóság és az elvek, a valóságos célok és a jelszavak között feltétle­nül válsághoz és meghasonláshoz vasét. A hazánkban kibonta­kozó reformfolyamat a társadalmi viszonyok minőségi fejlesz­tésének átfogó módja, tehát rendszerszerű, ez a reform azonban még nem érte ti az irodalmi szférát. Tapasztaljuk, hogy a re­form fénye milyen éles árnyakat vetett a társadalomra. Az iro­dalmi élet változásainak, a reformjainak a Napja nem emelke­dett delelőre, így nagyobbak, megnyúltabbak, természetelle­nesek az árnyak; egyelőre több hűvöset, borzongást áraszt, mint fényt és meleget. Az irodalmi élet minőségi fejlesztése, reformigénye a művészeti szféra demokratizálása lenne, amely nem más, mint a kulturális szféra bizonyos önmozgásának meg­felelően az államhatalom és a művészet elkülönítése, illetve természetes és egészséges kapcsolatának helyreállítása. Nem a politika kiutasításáról van szó, hanem az államiság kereté­in belüli szocializációról: intézményesen kiépített és jogilag rendezett keretekben életre kelő művészi önkormányzatról. Ugyanis sem politikai, sem államhatalmi érdekek nem fűződnek ma már az államhatalom olyan koncentrációjához, mint az ötvenes években. A művészeti szféra demokratizálá­sa végül is a politika és az irodalom közös felismeréseként vált esedékessé, hagy kibábozódva az ötvenes évek kultúrpo­litikájából, az összehangolódás szerencsésebb formában is lehetséges annál, mint hogy a politika megfogja és vezetni próbálja az írók kezét. Az alkotói szabadság kiterjesztése ellenére az irodalmi élet intézmény-rendszere azonban jószerivel semmit sem változott, a kulturális szféra relatív önállóságát figyelmen kívül hagyva az irodalmi intézmények felügyelete, illetve felsőbb irányítása továbbra is rendkívül rövidre zárt., „tervutasításos”, az intézményvezető kezét megfogva és irányítva történik. A kulturális politika az írótársadalomnak továbbra is a passzív konszenzust kínálja csak, tehát sajátos „kettős látással” maga kívánja továbbra is képviselni egyszerre az írótársadalom és a saját, tehát a kulturális politika érdekeit is. Az írótársadalom viszont azt szeretné, ha irodalom és politika összehangolódása a nép, a nemzet és egy eszme, a szocializmus közös nevezőjén történhetne meg, jól kiépített és jogilag szabályozott intézmények rendezett viszonyai között, meghatározott felelősségi rendszerben. Valódi konszenzus alapján, amelynek kialakításában az írótársadalom aktív szerepet vihet, s a tényleges hatalmat gyakorló, az irodalmi élet intézményeit, a műhelyeket irányító írók függnének maguktól az íróktól is, akikért tevékenykednek, s nemcsak a kulturális politikától. Az írók azt a mandátumot szeretnék visszaszerezni saját ügyeik intézésére, amelyek korábban a szocializmus elveit eltorzító, dogmatikus kultúrpolitika vett el tőlük; nem a politika jogainak megszerzésére, csorbítására törekszenek, hanem saját természetes jogaikért. Nem magára a politikára, a politikai alapelvekre néznek bizalmatlanul, hanem arra a szerencsétlenül megmerevedett helyzetre, amelyben a kultúrpolitika kényszerül gondolkodni az írók nevében és az írók javára.

Ez az árnyék az, amely a szövetségi ügyekben szétszóródott vonalakra és irányokra esik. Az ütközések igazi oka az esedékes reformok késlekedésében van; a konfliktus ott és annyiban tevődött át személyekkel és politikával szembeni bizalmatlansággá, amennyiben egy korszerűtlenné váló szerkezet elnyüvi a legjobb anyagot is, s amennyiben retardálódnak az esedékes változások, s így törvényszerűen áttolódik a hangsúly a fő kérdésekről, adott esetben a vezető-garnitúra sérelmi politikájára, önigazolási reflexek kerekednek felül a fejlődés továbbvitele, illetve a válságból kivezető utak keresése helyett.

A kilépési nyilatkozatokban felépített érvrendszer szinte gyűjteménye a tipikus válságtüneteknek, a sérelmi politikának és az önigazolási reflexek eluralkodásának. E cikkek arról árulkodnak, hogy az irodalmi élet válsága elsődlegesen az irányítás válsága, a kulcspozícióban lévő, a hatalmat gyakorló írók válsága. Bizonyos megzavarodottság, a teljesítőképesség pillanatnyi kibillenése, ahogyan személyes ügyekb bonyolódtak és személyekkel kezdtek el hadakozni, s kevéssé próbáltak a helyzettel szembesülni, készenlétben lenni és számot adni magáról a válságról, az irodalmi élet egészét feszítő bajokról. Szembeötlő például, ahogyan Fekete Sándornak fixa ideája lett Csurka István személye, s ahogyan előtérbe került a maga önmeghatározása, önigazolása, múltbeli és mai szerepeinek a tisztázása, magyarázgatása. Jól látható, hogy az imázs vált számára fontossá. Fekete Sándor odáig eljutott, hogy a vele nem rokonszenvező olvasókat „a szocializmus minden változatát gyűlölő maradiaknak” kiáltotta ki. Az önigazolás a türelmetlenség ördögét szabadította ki. Bármennyire is a demokráciára, az emberi és a szocialista értékekre hivatkoztak a kilépők, szánalmas olvasni, hogy írásukban érvek és a valós gondok elemzése helyett homályos célozgatás és denunciálás kapott hangsúlyt. A kultúrpolitika beavatkozását sürgetik, védelmet és pártfogást kérve a maguk számára. Azt sugallják, hogy a helyzet kulcsa azok kezében van, akik kulcspozícióban ülnek, s a kibontakozás egyetlen útja helyzetük kizárólagos megerősítése, s a velük szembeni bizalmatlanság hangjainak a lecsitítása, elhallgattatása. Sportszerűtlen, ahogyan az értelmiségi rétegek különféle csoportjai között felszítják a bizalmatlanságot. Beszámolójuk szerint az írószövetségben „bűnösen kompromittálódott fajelméleti kótyagosságokat” terjesztenek. Tekintetnélküli harcmodorukban fájó sebekre, riasztó történelmi tapasztalatokra támadtak, hogy így próbálják meg gyanakvóvá tenni az írószövetségi változtatásokkal szemben a magyar értelmiség értékes, kultúránkban meghatározó szerepet játszó részét,. A módszer már azért is manipulatív volt, mert a választmányi tagok névsorát – a korábbi gyakorlattal ellentétben – nem közölte a sajtó. Sajátos és mesterséges módon éleződött ki az elmúlt évben valaminő „’56-os” hangulat is, félelem és pánikkeltés, amely arra mindenképpen jó, hogy a reform-folyamatok átvezetése az élet új területeire, a reform rendszerszerűségének a kiépítése lefékeződjék, s fennmaradjon a status quo az irodalomban. Aki reálisan látja társadalmi–politikai helyzetünket, tudja, hogy már évtizedek óta nem a rendszer legitimitása, 1956 megítélése a kérdés, a hatalom bázisául szolgáló tömegeket nem ez foglalkoztatja. Amennyiben azonban elterelődik a figyelem egy terület valóságos problémáiról, az elveket és a gykorltot nem sikerül összhangba hozni, az érvrendszer mindinkább beleakaszkodik a történelmi szimbólumok világába, a már meghaladott vagy eltemetett kérdésekbe.

A kilépést megindokoló írásokban nincs nyoma annak, hogy a korszerűsített irodalmi élet irányában merre találhatnánk meg a kibontakozást. Annál hevesebben sürgetik a politikai beavatkozást, amelyhez már előre szállítják az érveket és az igazolást: az írószövetség a szenvedélyek tombolásának a színtere. Megállapítják, hogy a szenvedély szép szóval nem szerelhető le, csak erővel. 1956-os emlékeket élesztgetve igen könnyű író és írószövetség ellenes indulatokat előhívni a politikából. A kilépők nemcsak sürgetik, meg is próbálják kikényszeríteni a kultúrpolitikai beavatkozást. A kilépés a kohorsz nyílt harcba lépése volt, amelynek ethoszát történelmi párhuzammal érzékeltették: „A császár parancsára a rómaiak pajzsaikat szorosan egymáshoz szorítva, élő körfallal tartóztatták fel a túlerőt, s végül ők diadalmaskodtak a barbárokon”. A kohorsz harcot kezd és harcba hív „a magyar irodalom, a nemzeti kultúra ügyét veszélyeztető erőkkel szemben!” A kürtjelük szerencsétlen, mert ismerős az időből, amikor Petőfi lobogója alá az irodalom ellen toboroztak csapatokat a „kultúra” védelmében.

A mostani írószövetségi „bűnlajstromon” szerepel a Tiszatáj volt főszerkesztő-helyettesének, Annus Józsefnek írószövetségi titkárrá választása is, mint a kulturális politika elleni provokáció. Maguk az írók is kezdik úgy felfogni e személyi döntést, mint a kultúrpolitika korábbi provokációjára (a Tiszatáj felfüggesztésére, a szerkesztők leváltására) adott viszontválaszt. A lőporfüsttől elnehezült levegőben egyre kevesebben mérlegelik, hogy e golyóváltás egy értékes ember feje fölött történik, s az ő személyét veszélyezteti. Annus József évtizedes – hivatalosan is elismert – munkával sokat tett a Tiszatáj színvonal-emelkedéséért, s a vidéki Magyarországért, szellemi régió kialakításáért. Eltávolítása a szerkesztőségből, mint társai esetében is, felelőssége, illetve a felelősség körének a megállapítása nélkül történt. A Tiszatáj ügy „lerendezésének” tisztázatlansága, az ügy áttekinthetetlensége felsőbbrendű erkölcstelenséget von maga után, amennyiben bélyeges embernek tekintjük Annus Józsefet anélkül, hogy tudnánk, vétett-e, s hol, mikor, miben, miért. A Csongrád megyei pártbizottság nem kívánta tovább alkalmaztatni a lapnál: a helyben kínálkozó foglalkoztatása, elsüllyesztése egy vidéki múzeumban az erők elpocsékolása lenne, hiszen képességei országos feladatokra méretezettek.

Fekete Sándor a Reform-Magyarország képviselőjeként Kaland-Magyarországnak nevezte azt az írószövetséget, amelynek Fekete Gyula lett az alelnöke. Nem tetemrehívásként, s nem is demagóg érvként idézem emlékezetünkbe egyik korábbi „vitájukat”, csupán intő jelként, hogy a válságból kiutat keresve jobban kellene vigyáznunk a szavainkra és ítélkezéseinkre, s főként az indulatokra. Fekete Sándor is azok közé tartozott, akik a népesedési politika kormányprogrammá válása előtt Fekete Gyulát mint „új nép- és fajtamentőt” tették gyanússá és nevetségessé. Fekete Gyula „próféciái”, „jósolgatásai” azóta beteljesültek, épp a kilépési nyilatkozatokkal egy időben közölt a Valóság egy tanulmányt, s benne a rideg statisztikai tényeket: a halálozások száma 1981-től nagyobb, mint a születéseké, 1985 végéig 72 ezerrel csökkent az ország népessége.

A válságtünet árnyéka persze ráesik az írótársadalomra is. A,ennyiben külső szemlélőként a mozaikokból s a szemtanúk „hangulatjelentéséből” összerakható: a jogszerű levezetés, szabályszerű választás, a többségi akarat szabad megnyilvánulása ellenére sem nevezném a demokratikus érdekek kifejeződésének az írószövetség közgyűlését. Az írószövetségi ügyekben elmarasztalóan hangzott el, hogy szervezkedés történt. A szervezkedést nem kellene szerencsétlenségnek tartanunk, sőt, ha a különféle baráti körök, írói csoportok álláspontjukat egyeztetve, a különféle érdekeket markánsan érvényesíthetnék; ez lenne a szélsőségek kiegyenlítődésének, a kontraszelekció kivédésének legbiztosabb, valóban demokratikus módja. Az így kialakított írószövetségi keretekbe egészen bizonyosan rugalmasan tagolódhatnának be, még ha kisebbségben maradtak is, az irodalmi élet különféle színezetű irányzatai. Nem tudom ellenőrizni, s aligha lehetne megállapítani, hogy történt-e valóban szervezkedés a közgyűlést megelőzően, s milyen körben, milyen csoportokban. Ha valóban az írótársadalom szervezett ereje hozta össze a közgyűlést, akkor azt kell megállapítani, hogy a politikai kultúra hiánya rossz nevelőiskolára utal, s elsősorban nem az írótársadalom saját felelősségét érinti. Valószínűbb azonban, hogy az inkább „őrségváltásra”, mint reformgondolkodásra felajzott hangulat éppen szervezetlenségre, az írótársadalom kissé alaktalan, nem az értékek egyezségére, hanem karrierekre épülő szerkezetére utal.

A kilépések kényszerítő ereje és a „vesztesek” hangulata csapdát állít politikának és irodalomnak egyaránt. A közös cél, a folytonosság és a megújulás feladatainak, a reformgondolatoknak a kiérlelése helyett egyszerre őrségváltás és hatalmi harc kérdéseként tűnt fel minden, s a szellemi élet a problémák közös kezelése helyett klikkek futóárkaiba kezd húzódni, s lassan állóháborúba merevül. Erre az állóháborúra sajnos ötven éve tragikus hajlandósága is van. A fasiszta törvények – a magyarság érdekire hivatkozva – magyar írók, művészek tömegét űzte ki és irtotta ki a magyar kultúrából, mint idegen elemet. Irodalmunk integritásának és belső egységének a helyreállítása a fasizmus felszámolás után sem sikerült, tartós, mái ható meghasonlottságot okozott. A mai válság egyik legmélyebb oka ez a törés. A megalázottak és kitaszítottak érthetően bizalmatlanná váltak írótársaikkal szemben, a nemzeti érdekek hangsúlyozása riadalmat okoz azóta is. A háború utáni hatalmi harcokban a politika számára egy megosztott szellemi élet kezelhetőbb volt. Ezért sem teremtődött olyan kultúrpolitikai helyzet, amelyben a történelmi traumát az irodalom belső önvizsgálata feloldhatta volna. Például a népi írók számára lehetővé tette volna, mint azt Bibó István elkezdte, hogy ne vádlottként, sarokba szorított helyzetben védekezvén, hanem szabadon és önként tisztázza szerepét és felelősségét a történtekben, s helyzetét az új társadalmi–történelmi feltételek között, az emberi értékek, humanizmus és szolidaritás, s nem a napi politikai érdekek jegyében. A kultúrpolitika, saját érdekei szerint hol megjátszotta az ellentéteket, s egymással próbálta sakkban tartani a különféle táborokat, hol eltiltotta mindkét irányt, hol pedig tehetsége szerint személyesen próbált közvetíteni és egyezséget kialakítani. A kulturális politikának azonban nem sikerült megteremtenie a népi írók betagolódásának természetes körülményeit, a népi írókról hozott határozat sem z irodalom belső öntisztulását szolgálta, hanem a visszatérésük alkalmából történt megbélyegzésük volt, tisztázó vita nélkül. A „vita” ugyanis manipulált volt, s nem igaz az álszent sajnálkozás, amely szerint maguk a népi írók távolmaradtak az eszmecserétől; a tisztázó eszmecserének nem voltak meg a feltételei, az elkészült népi írói hozzászólások nem jelenhettek meg.

A szocialista társadalom lényege nem a tekintély-elveb nyugszik; nem személyekben, csak elveinkben és az azokat hordozó-védő intézményekben, az intézmények értékkiválasztó működésében, egy rugalmas, az értékek egyezségére épülő szellemi-irodalmi életben bízhatunk csupán. A helyzet kulcsa tehát nem a ma kulcshelyzetben lévők kezében van, hanem a reformban, az átalakulásban, az irodalmi élet intézményeinek demokratikus fejlesztésében. A kibontakozás fékjeit sem ők tapossák azonban; a mai meghasonlásban nem régi és új szembekerüléséről van szó. Nem kontraszelekcióval vezetői posztra került írófélék, a múlt levitézlett árnyai ragaszkodnak ma mindenáron, mereven és időszerűtlenül a pozíciójukhoz, hanem a válságban elbizonytalanodott értékek értelmezik rosszul a helyzetet. Az irodalom reform-folyamatai esélyt kínálnak a bizalom visszaszerzésére, a kulcspozíciók megtartására a mai írótársadalomban bárkinek tehetsége és ambíciója szerint, attól függetlenül, hogy melyik oldalon áll a mai meghasonlásban.

A válság kiéleződésének okai között számításba kell vennünk azt is, hogy egy kultúrpolitikai korszakváltás után vagyunk. Az eddigi kultúrpolitika az erős, dinamikus legfelsőbb személyi irányításban csúcsosodott ki. Irodalom és politika konszenzusa erősebben érvényesült a legfelsőbb kultúrpolitikai irányító személyiségén, mint az intézményeken át. Ez a személyi fedezet adta meg a kulcspozícióban lévők biztonságát. Most, a személyi változás után, Aczél György kiválásával e személyi változás a kulcspozícióban lévők válságává mélyült, a valóság a számukra nemcsak teljes védettséget, hanem ellenállást és sérelmet és visszautasításokat is kezd tartalmazni. Ez váltotta ki zavarodottságukat, a kulcspozíció betöltéséhez nélkülözhetetlen biztonságérzet és elfogulatlanság hiányát.

Aczél György kiválásával, ahogy ezt sokan, sokfelé megfogalmazták, lezárult egy kultúrpolitikai korszak. E korszakzárás után zavarok keletkeztek az irodalom életműködésében; az előző időszak e zavarnak megfelelően a glorifikálás és a teljes elutasítás szélsőségeiben említődik egyre inkább. Pedig realista és gyakorlatias öröksége elsősorban az eddigi kultúrpolitikával való tárgyilagos szembenézésre ösztönöz, éppen a folytatás, a folytonosság érdekében, hogy pontosan felmérhessük az eredményeket és az elvégezetlenséget. Társadalmunkban az elvekre és az elvi folytonosságra esik a hangsúly. A személyiség történelmi szerepét sem elvitatni, sem kisebbíteni, sem felmagasztalni nem volna értelme; de a történelmi személyiséget túl kell élje a műve, nem a nyomán támadó űr, hanem az itt hagyott építmény erőssége minősíti elsősorban. A gondok éleződése és kiélezése, a durvuló hang és a fokozódó izgalom csak azt hozza felszínre, ami elrendezetlen maradt, azt minősíti, hogy az egység és sokszínűség elveit mennyiben sikerült intézményekhez, az irodalmi élet mechanizmusához kötni, s mennyiben hordozták személyi kapcsolatok. Akik tehát Aczél Györgynek méltó emlékművet szeretnének megépíteni és felállítani, nem az akkor megszerzett pozíciók védelmére, hanem az irodalmi élet javára kellene fordítani legjobb energiájukat.

Az írótársadalom vezető rétege és tömegei közötti meghasonlásban egyelőre áttekinthetetlen a kultúrpolitika mai helye. A kultúrpolitikát az elmúlt időszakban bizonyos „titokzatosság”, „rejtettség” jellemzi. Nehéz megtalálni a megfelelő szót, mert a kultúrpolitika álláspontja, szándéka, stratégiája és taktikája, a kialakítását meghatározó személyiségek eléggé meghatározatlanok maradtak. Óvatosság, kivárás, készülődés vagy tehetetlenség-e az indíték, nem igen lehet megállapítani. Annyi azonban valószerűsíthető, hogy az írószövetségi ügyek mögött a kultúrpolitika is a válságjeleket észleli elsősorban. A kilépések, ahogy az nyilvánosságot is kapott, nem felső jelre történtek; sőt, az bizonyos értelemben a kultúrpolitikára kifejtett nyomásként értékelhető. Már csak ezért sem volt szerencsés a kilépetteknek körvédelmüket kapcsolatba hozni a „császár parancsára” összefogó rómaiakkal.

A helyzet válságos. A közösségi erők meg nem bocsátható pazarlása, ha a reform ügye „őrségváltás” és a hatalom átadásának a kérdéseként mérgesedik el. A társadalmi értékvilág megőrzése és regenerálása a tét. Szomorú látvány egy olyan irodalom, melynek vezetőrétege nem az idő kihívásaival szembesül, hanem önigazolásaival foglalatoskodik, pozícióiba kapaszkodik.

Tisztelt Elnök Úr!

A fenti helyzetértékelésem alapján kérem e válságos helyzetben, a kilépések ellenére is a Magyar Írók Szövetsége választmányát, hogy vegyen fel tagjai közé.

Budapest, 1987. február 28.

 

                                                     

 

 

---