„A szivárványt festő fiú” Milan Rúfus születésnapján

 
„A szivárványt festő fiú”
Milan Rúfus születésnapján
 
Milan Rúfus, a kortárs szlovák irodalom kiemelkedő alkotója 50 éves. Az évforduló ismét a közép-kelet-európai népek irodalomfejlődési párhuzamaira emlékeztet. A magyar olvasó számára ugyanis Milan Rúfus „nemzedéki élményeit" Simon István, Nagy László, Juhász Ferenc költészete hozhatja közelebb. Mindannyian történelem alatt élő osztályból származtak, eszmélésük egy nagy társadalmi forradalom idejére esett, e világfordító-sorsváltoztató cselekvésvágy lett költészetük egyik meghatározója. Hitük fénykörében örökítették meg osztályuk, a parasztság sorsváltását. A származás tudatuk azonban szembesítette is e hitüket a valósággal, amely fakóbbnak-sivárabbnak bizonyult, mint derű­jük rávetődő fényében látszott. Eszme és valóság egyként „talpig nehéz hűségbe" öltöz­tette a Költőt, ezért az új kor elkötelezettsége — Illyés Gyula soraival: „Minden írás napló -— kötelezvény lett!" — valójában kettős elkötelezettséget jelentett, meg kellett harcolni, hogy „ne csak a győzelem szava” mondasson ki, ne csak szépséget, derűt, hitet sugározzon a dal; legyen szabad a ,,néma kínt is” jajongani. Az igenlő, azonosuló állásfoglalás „a tűnő pillanat zsákmányául” ne vesse a verset (Rúfus), „dal hamis húron pendülni ne merjen” (Nagy László). E vívódás, viaskodás a hit parttalan áradását, a mélyebb megismerés és elkötelezettség gátjai közé fogta. Az idő sohasem válik súlytalanná, a költői tehetséget nem csupán a szépérzék jelenti, hanem az emberség, a makacs igazságszeretet, a kimondás-kivallás bátorsága, a tanú, koronatanú szerep is. Az ötvenes évek sematizmusa az akkor indultak tehetségét különösképpen próbára tette, s ami e próbát kiállta, az eszméknek és a valóságnak egyként elkötelezett, a származtató világot, az otthont, hazát, osztályt, a nemzetet és az emberiséget egybekapcsoló költészet lett.
Milan Rúfus Závažná Porubán, egy kis hegyi faluban született 1928 decemberében, az iskoláit Liptószentmiklóson végezte; a származtató világa tehát tősgyökeresen szlovák, hisz Stúr és társai 1843-ban „a hegyipatak csöngésű liptói-turóci tájszót" avatták irodalmi nyelvvé.
A hegyek — Hviezdoslav szavaival — „megtartják és jóra vezérlik az embert”. Rúfus szülőföldje „szegények asztala", erdők közötti földsávra, „kövek közé dobott” embereivel, akik a kőből is „maroknyi lisztet” őrölnek. A szlovák líra nagy alapmotívumát, a hegyi tájat, a hegyvidéki létküzdelmet, elzártságot, magányosságot, s e magas oltárról felszálló fohászt, a szlovák vers hagyományos emelkedettségét, erkölcsi színezetét Rúfus otthon az ősforrásból is megismerhette, motívum és képvilága ebből táplálkozik. Talán éppen ez a – Fábry Zoltán szavaival – „gyökértapadás”, „gyökérszükséglet” magyarázza, hogy az imént megpendített nemzedéki párhuzamon belül Rúfus közelebbi rokonságot Nagy Lászlóval tart. Zalabai Zsigmond ugyan meggyőző elemzésben mutatta ki Váci Mihály és Rúfus, a szegénység, éhség nyíri és hegyországi motívum-egyezéseit; az emberi lét atlaszába Rúfus verseiben ugyanúgy bepillanthatunk, mint Juhász Ferenc költészetében, ám e hasonlóságok alkalmibbak Milán Rúfus és Nagy László rokon-jegyeinél, amelyeket – mint említettük – költészetük emberi-erkölcsi, nyelvi-szokásrendszerbeli háttere teremtett meg. Ám míg Nagy László — ahogy a kutatói megállapították — a kort lényegében jelölő alapmotívumokat megalkotó, motívumteremtő művész („deres majális”, „elmegy a lovacska”, „Fekete katona”, ,,Zöld angyal”, „ki viszi át a szerelmet”), Rúfus a szlovák líra ősi motívumát, a hegyvidéki tájat, a Tátrát—Fátrát emelte át a modern költészetbe, az alaphagyományt képező „tájlírában” magát a szlovák költői hagyományt is sikerült megújítania.
Rúfust az otthoni mozdulatlanságból a történelem sodorta ki. A magyar költészetben a lobogókat feszítő, suhogtató „fényes szellők” jelképezik e kort. A szlovák lírában a „modrá vlna” (,,kék hullám”), az ifjúsági vasútvonalat építő 10—15 ezer fiatal kéklő hullámvonala, a CSISZ-esek (Csehszlovák Ifjúsági Szövetség) kék inge. Az ifjúság és a béke színe, amelynek a jegyében a „hőskor” „kék hullám” elnevezésű költői nemzedéke — köztük Rúfus is — elindult. A hegyvidéki magányosság után e mozgalom az összetartozást jelentette Rúfus számára, aki egy, a pályakezdésére visszapillantó interjúban elmondta, mily megismételhetetlen érzés volt rátalálnia a kö­zösségre, amelyet anélkül szolgálhatott, hogy e szolgálat lealázó lett volna.
Rúfus költői indulása késleltetett volt, az e korszakában írt. az igazi első verseket tartalmazó kötete csak nemrégiben jelent meg Chlapec mal'uje dúhu címmel. A kötetcím — A szivárványt festő fiú — jelzi, hogy Rúfus hite az új világban őszinte, tiszta és fiatalosan naiv volt, vázlatkönyvet fest a „népek tavaszáról”, amint a háború vihara után fölragyogó szivárvány diadalíve alatt az emberiség a barátság szálaival egybefűzve, mint egy nagy kapun átsereglik. A világot, az emberiséget egybeölelő szenvedély, érzelmi kiáradás már-már metafizikai szeretet-élmény, amely önmagában nagyon törékeny, sebezhető — ahogyan Stanislav Smatlák szlovák irodalomkritikus, a Chlapec mal'uje dúhu utószavában megállapította. A fiatal költő mintha érezte volna, hogy támaszpontot kell keresnie, ahol lekötheti ezeket az „ideális anyagokat”, hátországát a népében, a munkában, a szülőföldjében találta meg. Rúfus kapcsolata az otthonnal, a származtató világgal azt jelentette, hogy a hite és a valóság szembesítődött, így képződött — a magyar lírafejlődési párhuzamok felvillantásakor már bemutatott — kettős elkötelezettség. A metafizikai szeretetélményt, a szétáradó, parttalan hitet (nemegyszer konfrontálódva vele) a valóságélmény, a tapasztalat terelte a mélyebb megismerés, a mélyebb gondolkodás, bonyolultabb valóságlátás medrébe. E folyamat a kor egyik jellegzetes költői attitűdjét alakította ki, amely pl. Nagy László és Rúfus költészetében is felismerhető: a költőnek, aki közkatonaként, társai sorában, a korral együtt szeretne menetelni, e kollektív célok érdekében a kor fölé kell szállnia, „önmaga látványaként” kényszerül felmérni a teljességet.
„most
az ember magába fordul,
mint isten sírja,
lepecsételődik,
vagy mint a virágszirom, összezárul,
hogy így megérjen a reggelre,
amelyek eljönnek,
a reggelekre, amelyeket elfogad…”
(Estéli harangszó)
A modern líra egyik alapélménye a végtelen tartalmak—véges forma paradoxona. Az élménykifejezés korlátozottsága, a halként tovasikló szó, a kimondhatatlan—kifejezhetetlen, a csönd–hallgatás motívumai átszövik Rúfus költészetét is, egyik legszebb idevágó költői képét a Frantisek Halasnak ajánlott Szavak című költeményében alkotta meg:
csak templomlépcsők,
templomlépcsők a szavak.
Magasan fölöttük a hallgatás tornya.
Előtte gubbaszt az igazság, költő.
(Tányérjába pendül néha
a kimondhatatlan fillére: könnyem.)
(Tőzsér Árpád fordítása)
 
Az idézett rész is elárulja, hogy nem ontológiai létélményről, a belső végtelen elvesző távlatairól van itt szó, hanem a személyiségben megőrzött közösség-igényről, a kor fölé szállásról. Rúfus lírájában a hallgatásnak, a csöndnek társadalmi háttere van, „a kimondhatatlan fillére” a könny, a hit és a valóság konfrontációja miatt nehéz, „akár a kőtömb” az ének. a viaskodás értelme a mérlegelés, mi az, ami „a próbát kiállja / s a tűnő pillanat zsákmánya nem marad.”, az alkotás zsinórmértéke pedig az erkölcs:
Két tiszta szemet kér a költő,
Két tiszta tavat, mely végtelen,
hogy bennük és rajtuk tükröződjön
az ember, a növény, a folyó, a menny
— az érintetlen gyönyörűség,
s hogy minden dolgok, tárgyak,
melyek a szívbe a szemen át
érkeznek, mint a zarándokok a diadalkapun,
köntösüket be ne mocskolják,
sarujukat ne szennyezze por,
fájdalom,
reménytelenség.
 
E kis írásban Rúfus költészetének a „tartópilléreit”, főbb jellemzőit kíséreltük meg fölvázolni; magát a poézisét teljes pompájában a csehszlovákiai magyar költészet legjobb erőit felvonultató értékes műfordításkötetből, a pozsonyi Madách Kiadónál megjelent, s a hazai könyvterjesztésbe is átvett válogatott verskötetből ismerhette meg a magyar olvasó. A költőt köszöntő, bemutató összeállításunkba a Chlapec mal'uje dúhu című kötetből fordított, magyar nyelven első ízben megjelenő Szivárványt festő fiú mellé a teljesebb kép érdekében e válogatott kötetből is felvettünk két verset.[1]
 
Napjaink, XVII. évfolyam 12. szám (1978. december) 20–21. oldal
 
[1] A Napjaink összeállításában Ozsvald Árpád fordításában a Költészet, Tőzsér Árpád fordításában a Szlovák föld, ég veled című versek jelentek meg a Szivárványt festő fiú (Gál Sándor fordítása) mellett.