Ki a Szinva vizét issza...

 

 

 

Idő kellett, míg fölfedeztem, hogy gesztusaimban szülővárosom mozdul. A kishaza, Miskolc.

Debrecenbe, az egyetemre hárman kerültünk innen, egy időben, azonos szakra, egy ritka eszes fiúval közös szobába is a kollégiumban. A hovavalóság fitogtatásában létszámfölényt éreztünk, két főt csak Sopron állított még ki; mi pedig jobban bírtuk szuflával. Legalábbis úgy gondoltuk. Társam már akkor filozófiai kategóriákban gondolkodott, de a szellemi udvartartás (kedvenc Thomas Mann-ja például) az eszébe sem jutott, ha Miskolcért hadakoztunk. Valami, túl az iskolából alig kibódultak szabadságán, azt sugallta, hogy a virtus megmutatásának alkalmasabb terepe lesz a Leveles csárda, s a kisüstik hadrendje. Hogy szellemmel bírtuk volna-e? A pálinkától minden esetre csúfos berúgás lett.

Túlzás lenne a magatartásunkat egy városra áthárítani, onnan eredeztetni. Miskolc mégis a lelkünkre ült, zaklatott feszültségeket, félszegségtudatot táplált belénk, amit nyers gesztusokkal lepleztünk. Kár szépíteni: nem tudtunk viselkedni; azazhogy: nem éreztük a szükségét a viselkedésnek. Magatartásszabályozóval nem regulázott bennünket a miskolci utca. Hej, de szerettük pedig, s így szerettük: esett gesztusok egérútjaival, dac-gőg prolisággal. Debrecent lenéztük, mert a villamos ötven lépésről visszajött értünk, bárhol bevárt; Miskolcon akkor is lemaradhattunk, ha mi lestük a megállóban. A főutca medrében zúgó-szökdöső, fel-felcsapó hegyi patak rohanásához szoktunk hozzá, nem a Piac utca szétterülő hömpölyéhez. Titok maradt Debrecen, titok a magas kőkerítések mögött. Mi égre nyíló élethez szoktunk. Csoda-e, ha nem tudtunk viselkedni, ha látomásainkban egy szemétdomb fölött kukorékolt a város jelképe, az avasi kilátó? Ha hagytuk, hogy a Villanyrendőrrel csúfoltassunk? Ha a város köznapjait kilocsogtuk, s nem öltöztettük, mint mások, vasárnappá? A soproniak bezzeg, még ha viccet meséltek is, értették a módját. S mi? Beszéltünk-e Miskolc hangulat-zugairól? Az Anjou-liliomokról a diósgyőri várban? Az Avasalját nyári esténként álomba dúdoló tárogatószóról? Hová vittük, az egyke főutca melyik oldalára a vendégeinket, az Avas hordó gyomrú pincéibe, avagy szemközt a Tetemvárra, Bábonyi bércre, ahonnan a pompás kilátást az Avas látványa is megkoronázza? Tudtuk-e oly lágyan ejteni gyönyörű helyneveinket – Selyemrét, Diósgyőr, Fehérkőlápa, Köpüs völgy, Búza tér, Sötét kapu, Tatárdomb, Dudujka, Koncsorgó, Mendikás dűlő – mint a soproniak például a Lövéreket? Büszkélkedtünk-e a színházunkkal, amelynek nemcsak múltja, jelene is volt. Micsoda színház volt, istenem! Némethy Ferenccel. A Szent Johanna Darvas Ivánnal, Görbe Jánossal, Gáti Györggyel.

Igen, erről beszéltünk, s a Napjainkról. De kit érdekelt egy induló folyóirat erőfeszítése például Debrecenben, az Alföld tizenötödik évfolyama táján. S a nótázásokkor? Belefoglalhattuk-e a visszavágyódás átkölthető dalaiba folyónk, patakunk nevét? Pedig de rászomjaztunk a jó otthoni vízre a debreceni pocsolyák után! Íze a víznek csak Miskolcon van; inni lehet mindenütt, de szomjat oltani csak bükki forrásból, miskolci csapból. De hát énekelhettük-e: „Ki a Szinva vizét issza…”? A bükki kristály patak az iparral-roncsolt táj szennyvíz-csatornájaként nem illett a nótába, a szagával volt tele az ország, ki is nevetnek, ha így daloljuk. És a Sajó? Egyszer – a nagy paralízisjárvány idején 1956 nyarán három napig hordtuk oda kölyök-könnyeinket – csak úgy csorogtak le háton a balinok, a pöffeteg-hasú dög halacskák. A vegyszeres folyóirtást a Sajó akkor még kiheverte, azóta végleg belepusztult.

Miskolc árnyai megnyúltak. Miért? Miért veti rá laposabban a fényét a jó hír? Miért látja az is piszkosnak, aki tisztának látta? Vagy aki sosem látta?

A kishaza bennem: zavar, egy olyan város zavara, melyet sokat ócsároltak, hirdették, hitették a hagyománytalanságát, mígnem félszeg lett, mint egy sokat leszólt kisgyerek. Elhitte gyökértelen létezését, hirdetni kezdte maga is, míg csaknem képtelenné vált, hogy múltjából felszívja az élő kultúrát tápláló nedveket. Elbizonytalanodott, kezdte önmagát ócsárolni, kiszolgáltatottjaként mások véleményének, a vendég-megváltóknak, lesve, máshonnan mit másolhatna, miközben veszni hagyta saját értékeit.

Ha a kisebbségi tudattal megvert nagyobb egység élére jut, s a maga pszichózisát árasztja tovább, nem lesz gazdája a rábízott javaknak. Miskolc, mint megyeszékhely, a hagyománytalanságot kezdte hitetni, ahelyett, hogy sárospataki, gönci, vizsolyi, keleméri, széphalmi büszkeséggel vállalta volna a múlt s jelen értékeit.

A városfejlődés szakaszossága miatt a kialakuló érzelmi közösséget és hagyománykincset légüres tér szippantotta be. A légüres térbe érkező nem tud a korábbi eredményekről, a tapasztalatok, tradíciók hagyományozódásának nincs meg az eleven közege, mindent elölről kezdve kell – kacskaringók, vargabetűk, zsákutcák zugait is – végigjárnia.

Sokan a város munkás-jellegének tulajdonítják a laza vagy hiányzó szellemi egységet. Miskolc valójában polgárosult kereskedőváros volt, a hagyományos munkásnegyed, Diósgyőr (1945-ig önálló település) közösségtudata pedig erős volt, kötni-kötődni képes öntudatos munkásokkal és műszakiakkal. Lokálpatriotizmus, s a munkásélettel együtt szerveződő öntevékeny kultúra tették alkalmassá, hogy zenekara, színjátszó együttese színesítse a miskolci művelődést is. Az ország történetének egyik legnagyobb társadalmi vákuumjelensége azonban Diósgyőrt is elérte. 1945-ben ugyanis, ahogy Miskolccal egybecsatolták, mintegy háromezer szervezett munkást emeltek ki, akik jobbára a városból is elkerültek és a proletárhatalom képviselőiként (legtöbbjük áldozataként). szétszóródtak az országban. Az utánuk maradó légüres térbe tömegestől érkeztek a faluról elűzött új munkaerők, akik a munkapad mellett maguk körül nem láthatták az emberi–politikai–kulturális tapasztalatok, tradíciók élő példáit, példaképeit. Így szülte újra félszeggé önmagát a város állítólagos hatalma kezdetén. Úgy tűnt, hogy a fényes szelek az ő zászlaját fútták, ám a „munkásváros” „munkás-öntudattal”, „élcsapat-volta” bizonyításaként utasította vissza rendre az őt is megillető részt a különféle központi keretekből, amelyet a „kevésbé öntudatos” városok készséggel megtartottak. S ugyanilyen áhítattal várta Diósgyőr a kultúrpalotát, a Sajó a hajókikötőt, a jövő álmait, míg a jelent ácskapcsokkal fogták egybe, mint a selyemréti aluljáró fadúcait.

Ma [1976-ban] a fadúc helyébe, a villamossín fölé vashidat, felüljárót szerkesztenek. A kormány elhatározta a munkásváros kiemelt fejlesztését, a tanácselnök nemrégiben kijelentette: „nemcsak lakótelepeket, hanem várost akarunk építeni”. Miskolc mintha újra megindulna. E korszak kezdetén állnak már az én középiskolás emlékeim, a „Földes”, amelynek bátorító-biztató szelleme városszerte kezdett szétszivárogni. Ez idő alatt esett meg az is Miskolcon, hogy a városfejlesztés szigorú gazdaságossági szempontjait kikezdték a szűkös főutcában fuldokló miskolciak, s megszavazták, hogy a „Városház” téri foghíj (az új megyei könyvtár miatt szanált házak helye) megmaradjon szép parknak az Avas alján. A megyei könyvtár megépült azért, idejében, zöldövezetben, a Népkertben. Ez időben alapította meg a város saját napilapját, a Déli Hírlapot, amely várostudatot formál, a lokálpatriotizmus és a várospolitika napi fóruma. S ez az időszak az, amikor a megye Miskolcban a székhelyét is kezdte megbecsülni, a Herman Ottó Múzeumot sikerült például – szó szerint a pusztulásból – a munkatársaknak szavazott bizalommal és anyagi támogatással újra életre kelteni. A város eredményei megmozgatták a lakosság teremtőképességét, társadalmi-munkavállalási kedvét is.

Miskolc ma [1976-ban]: egy igyekvő város, amely türelmetlenül szeretné végre, ha fényei és árnyai arca arányait rajzolnák, s nem a megnyúlt vonásokat. Ezt lesi minden szemben: az eredményeit, a dicséretet. Ha alkalma nyílik, hogy az ország elé lépjen – egy tévé-műsorban, budapesti bemutatkozáskor akár – a „minden vagy semmi” heroizmusával szeretné magára vonni a jó hír reflektorát, egyetlen mozdulattal próbál átlendülni századok vákuumain. Sikerülhet-e megváltani a múltat? S belebékülhetünk-e?

Kibékülni igen, s meghaladni. Határozott, egyenletes, gondban-gyökerezett tettekkel (nem a végeznivalót gyűjtögető ügyintézgetéssel), a sorskérdések elé siető gazda-szemlélettel (s nem tűzoltóakciókkal), a megszakítottságot felváltó folytonossággal. Otthonteremtéssel, ahol lakosai közösségre lelnek, a betelepülők s ideszületők nem légüres térbe, hanem érzelmi közösségbe, jellegképző, magatartásszabályozó viszonyok közé érkeznek.

Minden erőt-értéket megbecsülő integráló kedv, hagyományőrzés és élő kultúrateremtés, eredetiség és bizalom, ép érték- és fontossági tudat, ösztökélés és megtartás, a tehetség felszabadítása és felnevelése.

Csak így, csak akkor!

 

Új Tükör, 1976. november 2. XIII. évfolyam 44. szám 3. oldal

 

Kései megjegyzés: Másfél év múlva elhagytam szülővárosom.