Félszárnyú madár

Félszárnyú madár

A költészet ünnepéről

 

Száz évvel ezelőtt, 1885. március 29-én született Kosztolányi Dezső. S éppen ma 80 éve József Attila. Az ő születésnapja 1964 óta nemcsak kerek évfordulókon jeles napunk, hanem évről évre, immár huszon­kettedik alkalommal a költészet napja. S sze­münk ott kell legyen ez alkalommal is vá­rosunk kóbor fián, Szabó Lőrincen, aki 85 éve, 1900. március 31-én született.

A költészet napját és a magyar versírás idei nevezetes alkalmait ünnepelni jöttünk tehát ide, a csillámló sziklafalak közé, Lillafüredre, József Attila emléktáblájához. Ám az ünnepek rossz tanácsadók, arra ösztönöz­nek, hogy megszépítő nézőpontból szemlélőd­jünk. E megszentelt helyen és meghitt alka­lommal is kételkedhetünk azonban: vajon az évforduló fényében nem mosódik-e össze két eltérő út és világnézet, nem kegyeletsértően emlékezünk-e most együtt Kosztolányi Dezsőre és József Attilára, akik például az Ady-kérdésben mint pörös felek álltak szemben.

Érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy mit is adott nekünk valójában a költészet. Segített-e, segít-e élni? Nem bálványt állí­tottunk-e 1964-ben, eleven-e még a vers va­rázsa, vagy ünnepe kiürült, vak ünnep?

A költészet napját mi iktattuk be ugyan jeles napjaink közé, a kultusza azonban ős­régi eredetű. A lant ott zengett már a görög istenek kezében is, s ők énekükkel csodákat műveltek: megnőttek a város falai, még a kövek és a fák is megindultak. A leghíre­sebb lantos és dalnok Orpheus volt, aki éne­kével mindent lenyűgözött, ami vad, gonosz és sötét, az Alvilágba is lejutott, megenyhí­tette a kínokat, a szenvedést. Azt mesélik, midőn ott énekelt, a Kerberosz nem ugatott.

Tityos máját nem marcangolták a keselyűk, Danaosz lányai abbahagyták a hasztalan víz­hordást, Szisziphusz leült a kövére, Tantalosz megfeledkezett az éhségéről és szomjúságáról, az Erinniszek álmélkodtak és a holtak bírái sírtak. Sírt a lelkek végtelen raja is, Orpheus köré gyűlve. A finn Kalevalában, ha Veinemöinen énekelt, rengett a föld, a tó kiáradt, a rézhegyek megremegtek; s ha va­rázserejére nem volt szükség, ilyenkor ő volt az esték megvidámítója. A régi rómaiak úgy mondták: poéta non fit, sed nascitur. Köl­tővé nem fejlődik az ember, hanem születik. Különleges képességet tulajdonítottak neki, veleszületett adományt; e felfogás mindmáig színezi a költőről alkotott képünket.

Csodatevő tehát a költő? Istenek rokona? Lángelme? Zseni? Mágikus erővel rendelke­zik? E mágikus erőnek adózunk e jeles na­pon? A válaszom: igen, ha a csoda maga az ember, s a lángelme a tehetséggel, külö­nös képességgel megáldott alkotó, teremtő ember. E csoda a költőben sűrítve jelentke­zik, művében az emberi nem legmagasabb rendű képességeire ismerünk rá. Az emberős egykor, mint az erdők vadjai és az ég ma­darai, csak elgyűjtögette a természettől azt, mi szem-szájnak ingere, lelkes állatként vi­szont már maga termeli, teremti, amire szük­sége van. S úgy látszik, szüksége van a lélek fényűzésére is, fából-faragásokból, színekből-­vonalakból, fonálból, szavakból, dallamokból épített, fület, szemet, szívet gyönyörködtető haszontalanságokra, mert nemcsak elgyűjtö­geti a természettől a szépet, nemcsak gyö­nyörködik a naplementében, pompázó virá­gokban, hanem újraalkotja azt, megteremti a művészi szépet, az esztétikumot. Az embert fény feszíti, vágy s zene. A vad üzekedést, ösztönöket udvarlássá szelídíti, szájából ág-bogas gímként karácsonyian megindul az ének. A színes és tapintható zavarból vilá­gos, termő pillanatokban a mélységbe lát, az életet nehéz mézzé köpüli. A költő a mindannyiunkban meglevő csodának, a nyelv­nek még feljebb csavarja a lángját. Süt a nap – dadogtuk az első világra ismerésünk­kor. Tanítónk figyelmeztetett: lehet ezt más­képp is mondani: ragyog a nap. Majd olvas­tuk a János vitézben: tüzesen süt le a nyári nap sugára. Lám, a költő ugyanazt érzék­letesebben mondja, újraalkotja a világot a szavakból! Ő mondani tudja – süt a nap helyett – azt is, hogy fények dőlnek és sugarak, s írhatja, hogy délben fent középen fény lyukad az égen; lángol a nap; réz­gömb a kertünk napja; a nap bő aranyát széthintette; vagy: pirul az Isten nagy örö­mében, Napot a kertbe leszúr rózsának. S este: fölizzik utolszor a komor hegy, tüzét ördögök köpködik; s a reggelről: a nap aranytojás, most szülik a hegy mögött a madarak; hajnalok keltek mályvaszínben az este szárnyai alatt.

Mit is ünneplünk tehát?

Emberi nemünk különös képességét, hogy nemcsak a kenyér, hanem a szó és szép éhe is hajt, űz bennünket, s hogy nemcsak arra vágyunk: ehessünk, ihassunk, ölelhes­sünk, alhassunk, hanem a mindenséggel is mérjük magunkat. A Költészet Napja útjelző az emberiség emelkedő útján! A költészet mindannyiunk ellenszegülése – megőrizni azt, ami az emberből békés virágzásra vágyik, és még nagyobb gyorsasággal változtatni a világot, hogy az emberi értékeknek állandó teremtődést biztosítsunk. A költészet a szép­ség tükre mindannyiunk szemében, az a hal­vány remény, az a megfoghatatlan fény-zene lobbanás, amely mindannyiunk bensejében ébred.

A régi görögök tudták, hogy az élet feloszthatatlan. Hermészben ők nemcsak a lant feltalálóját tisztelték, hanem az első tűzcsiholót is. Az athéni demokráciában nemcsak a gazdaság virágzott, hanem a művészet is. Minden lázas vállalkozássá szerveződő re­formkorban az irodalom is merész, teremtő látomás lett a jövőről, a művészegyéniség szabad önkifejezése mintegy kémpróbaként minősítette is a kort.

Keserűen tapasztalhattuk, hogy a költészet nem tudta megváltoztatni a világot. Nem tudta sorsunkból elhárítani a rosszat, és nem tudta megteremteni a gyakorlati Jót. Sőt, gyakran elpusztította magát a költőt is. Orpheus sorsa mítoszi árnyék a költészet esé­lyein. A Múzsa fiát részegek tépték szét, a törékeny énekest gerellyel és nagy kövekkel támadták meg. Neki csupán lantja volt, ezzel védekezett, földre bukva, hasztalan. Felszab­dalt testét darabonként a tengerbe vetették. A gyilkosok levágták a fejét, lantjára szö­gezték, és bedobták a tengerbe. Ám hiába! A fej úszva tovább énekelt, és a lant to­vább zengett. A szó visszhangot ver az idő­ben !

A költői sors hitelesítő pecsétje nem feltétlenül a halál. De igenis a másokért való élés és szenvedés képessége. Nem feltétlenül kell meghalni másokért – de élni másokért – ez a költői lét legelemibb feltétele. Nem minden korszak követeli, hogy pusztulj el az igazságért, de minden időben követelmény ezekért a célokért a halál vállalásával élni – írta Váci Mihály. A vers tehát nemcsak megemelt nyelv, hanem erkölcs is. Az élményekhez, tapasztalatokhoz, érzésekhez való hűség. A költő nem tesz egyebet: magáról beszél, arról, hogy mennyire szeret élni, hogy fél a haláltól; elmondja önzéseit, gőgjeit, szenvedését, megaláztatásait és tisztaságát, bűnét és ostobaságát, múltját, emlékeit, szerelmét, lázait, tetteit és álmait, forradalmainkat és bensőnk kristály-világát, létezésünk befejezhetetlen tartalmait. Ám e személyes tapasztalatokból az objektivitással telt lélek a közös sorsélményeket vetíti ki.

A költészet mintha ma nem találná a he­lyét. Szava megdadogósodik, játékokba me­nekül, az elhivatottság éthosza lecsappant, exíró-létállapotba bábozódik be, értékét vesztve, de értékeket is mentve. Korunk hőse ma aligha a költő. Az irodalom önszemlélete eltér tömeges megítélésétől. Az író nem be­avatott, a lázasan forrongó, reformálódó kor szemlélője inkább, semmint motorja. Elsza­kadt a korától? Vagy a kora próbálja le­hagyni (meghaladni) őt? A költő ma gon­dolni sem merne arra, hogy lángoszlopként utat mutasson. Makacsul hiszi azonban, hogy az élet ősi igényeit elégíti ki ő is, hasznos­nak tudja magát. S mégis, mint aki pénzért hegedül, s száján lágy, kérő mosoly ül, las­san mintha koldulnia kellene a kegyért, hogy kerüljön végre neki is helye e forrongásban.

A magyarság nagy jövőképét, a Hitelt, Széchenyi István gondolkodását érzelmileg egy kortárs költő, Berzsenyi Dániel lírája alapozta meg. Most, az egyébként igen he­lyes érdekérvényesítéskor tanuljuk meg ér­teni és becsülni a kanti szépség-fogalmat, tudniillik hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Vajon az érdekeit ütköztető egyén megőrzi-e lényeges emberi vonását, az ér­deknélküliséget, vagy pedig nyakló nélkül vágtat, csupán a létért? A költészet presz­tízsvesztesége nem azt jelzi-e, hogy életünk minősége romlik?

Most, ha ünneprontásként is, a létért inaló, kapaszkodó mindennapjaink szemébe kell újra mondanunk, hogy a költő is hasznos akarat, munkáját testvérként állítja millió más kéz munkája mellé. Költészet nélkül csak félszárnyú az emberiség. Nagy László írta: Ha elképzelek egy félszárnyú madarat, hirtelen átgondolom a tragédiát is: nem tel­jesítheti küldetését, amit a természet oly gyönyörű szigorral oltott belé. Ha elképze­lem a költészetet közönség nélkül, hasonló a tragédia. A legnagyszerűbb vers is, ha nincs közönsége, csupán félszárnyú madár: nem teljesítheti küldetését […] Félszárnyú ma­dár a költészet, ha nincs közönsége. Ezt alá­zattal mondom; de kihívó meggyőződéssel állítom azt, hogy költészet nélkül nem jut el az ember az eszményi jövőbe, amiről nem csak a költők álmodoznak. Költészet nélkül
csak félszárnyú lenne az emberiség.         

A bevezetőben azt kérdeztük: nem von-e túl tágas fénykört az évfordulók óriásreflek­tora, nem kegyeletet sértve hozzuk-e most el egyszerre az emlékezés és tisztelgés koszo­rúit József Attilának és Kosztolányi Dezső­nek? A filológia valóban azt tanúsítja, hogy ők ketten az Ady-pörben más oldalon áll­tak; életművük summája viszont azt, hogy az ügyük közös volt: a költészet éthosza, er­kölcse. Érdemes emlékezetünkbe idéznünk egy-egy mondatukat. József Attila éppen az Ady-vitában írta le először, hogy a nemzet közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs. Kosztolányi pedig, alig né­hány hónappal később, a lenni vagy nem lenni nemzeti, társadalmi és költői sorskér­déseire így válaszolt: Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak len­ni. […] Aki csak a mester címre tart igényt, s nem arra, hogy egy nép tanítómestere le­gyen, annak itt nincs helye. Akiben nem szunnyad egy szikra a széchenyis építők hi­téből, apostoliságából, az sem való ide. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örök­be kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbí­tatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk — „áldjon vagy verjen sors ke­ze" —: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl barátaim.

József Attila egy kritikájában társadalom­formáló erőnek mondta Kosztolányi költé­szetét, látta benne a szociális elemeket. Ko­runk is felfedezte végre a dolgok felszíne és a semmi között lebegés artistájáról, a re­ménytelenség kínjait formai bravúrokkal zsongító bűvészről – akinek addig Koszto­lányit tartották –, hogy a verseiben jelen van a teljes személyisége, s a kor minden parancsát, a maga módján teljesíteni tudta. Ezért is él ma nemcsak József Attila, ha­nem Kosztolányi Dezső műve is minden szin­ten és kultúránk minden vidékén, határon innen és túl. A munkásságukban fölfénylő emberi minőség és költői kvalitás megerősíti reményünket és hitünket a költészet erejé­ben és lehetőségeiben. Ezért is mondhatjuk most, József Attila és Kosztolányi Dezső em­léke előtti tisztelgő főhajtással, de emelt szó­val és fennhangon Szabó Lőrinc igéit: