Csönd, ének, csönd

 

Buda Ferenc – négy évtizede már – jobbára a „hallgatásával volt jelen a magyar lírában” (Görömbei András). Önálló verseskötetei ritkák (Füvek példája, 1963; Ébresszen aranysíp, 1970; Holt számból búzaszál, 1982; Csönd, ének, csönd, 1986), s karcsúk egybetéve is: a teljes költői életművet reprezentáló összegyűjtött versek kötete is alig több, mint száz önálló vers. Egészen pontosan száztizenkettő.

S mégis: az el-elhallgató, a költőszerepről menekülő költő, magát „világ adósának” érző „mennyiséghiányos” Buda Ferencnél többet, teljesebbet nem igen mondott más sem a korról. Németh László írta naplójegyzeteiben: „Ha vannak szavak, van szó, melyet tilos leírni, ne írjuk le. A le nem írása szóljon, mint fehér hézag vagy kolumna az első világháborús cenzúrált újság lapjain. Nem kell leírni, de úgy kell írni, hogy a fehér folt ott legyen a helyén.”

Buda tabuk, tilalmak, „elhallgatott és elhallgattatott” szavak, kívül–belül működő cenzorok ellenére úgy írt, a nyilvánosság számára, hogy a kimondhatatlan mégis kimondassék. „Versben bujdosóként”beszélt a korról, ahogy azt „legelső csillagától”, Nagy Lászlótól eltanulta. Fehér gyásszal siratta el gyönyörű versben vérpiros forradalmunkat (Pesten esik a hó, 1956); eszméiért perbe fogták, börtönre ítélték. Bűntelen töltötte ki esztendőnyi büntetését.

A gyűjteményes kötetben nemcsak az asztalfiókból mostanában kimentett „agykéregre írt” börtönversei olvashatók, hanem olyan régen megjelentek, amelyek a költészet leleményével ápolták „október véres ünnepét” („Október őszi fáklya”, „Télszagú versfuvallat / átveszi a hatalmat”). A „hódoltság”, a megtorlás rettenete fűlik a verseiben (Égő virágének, Trágyaterítgető, Szűkölnek fagyok, Felettem vassisakos mennybolt, Roham, Hó). „Harsány hazugok”, „szél-hitűek”, „törvénytiprók” zajában Buda halk szóval kezdett el beszélni a „csüngő vállú szegényekről”, a „tarlóarcú öregekről”, „a hó és csönd ítélete alatt leragadt tanyákról” (Tanya-hazám), erről az ünneptelen és örömtelen világról, amelyben „hétfő fakad, szombat kiszárad, vasárnap nem világol”. Alighanem ő írt elsőként irodalmunkban a doni katasztrófa emberveszteségéről és szenvedéseiről (Az elesett katonák emlékére). Kell-e dermesztőbb látlelet a végjátszmához érve (ám még öröknek, rendíthetetlennek látszó) rendszer távlattalanságáról, mint ’83 című verse? Igazán elmondhatjuk a nyári Tokaji Írótábor tanácskozására is gondolva – ahol egyébként emlékezetem szerint nem hangzott el Buda Ferenc neve – hogy költészete egyszerre esztétikai élmény és történelmi lecke is olvasóinak.

Versvilágát tartalmai és „hiányai” együtt jellemzik. Az elmúlt korszak néhány lírai motívuma szembetűnően nincs jelen Buda Ferenc költészetében. Így például a hit- és illúzióvesztés, csalódás a népboldogító ideológiákban. Buda „vashomlokú, konok hite” sohasem táplálkozott hivatalos forrásokból, így csalódnia sem kellett. Élet- és dolog-közeli volt az ő hite, számára az összes emberi tevékenység megbízható mércéje, hogy szolgálja-e az élet fennmaradását, egészséges kibontakozását. Verseiből életkonokság, a jövő szeretete sugárzik.

Buda két szót emel összegyűjtött versei címébe: a hatalmat és a nyugalmat. A hatalmat, amellyel „világi” értelemben sosem rendelkezett, s a nyugalmat, amely egyéniségének alappozíciója, és spirituális (sámáni) értelemben mégiscsak meglévő hatalmának a forrása. E nyugalom természetét egyik, Füzi Lászlónak adott interjúja világítja meg. Thomas Mann A törvény című elbeszélésére utalva Mózes példáját idézi: „csak úgy érdemes élni, ha világunkban, szemléletünkben minden a maga helyére kerül. S ez csak úgy történhetik meg, ha megkíséreljük a teremtő világot a maga egészében látni.” Buda nyugalmát el nem idegenedett létélmény motiválja, a dolgok archéjának ismerete. Ez köti a népköltészethez, s a műfordításaiban is megtalált mértékhez, amelyet a görögök is oly jól ismertek a klasszikus korban, s amelynek íratlan törvényei megbízhatóan szabályozták az emberi viselkedést. Az emberségnek ezt a belső iránytűjét nem bolondíthatják meg, nem pörgethetik ki rossz törvények, hamis parancsok, mert az evidenciák erősebbek. A ködbe fúló létben is tudni lehet, földre ütött homlokkal is, hogy hol vannak az ég csillagai.

Egyéniségének alapvonása úgynevezett „szép versek”: legendák, himnuszok, dalok írására rendelte volna Buda Ferencet, a nagyszerű, a nemes, a fenséges, a dicső dalnokaként. Ám a „morzsalék idő”, e „krónikus jelen” sem nem dicső, sem nem nagyszerű, nem legendák, dalok és himnuszok ihletője. Budának tehát az alkatával is meg kellett küzdenie, hogy „jó lelkiismerettel és elkészült elmével” kimondhassa a „homloktalan világ” igazi természetét. E küzdelem talán hasznára is volt, mert költészete többszólamú lett, miközben időtálló értékrendje szembesült a „száz éve itt minden ideiglenes” magyar provizóriummal.

A nagy tehetségű költő némasága, szűkszavúsága sokakat elgondolkodtatott, aggódtak „elnémulásának veszélye miatt” (Kiss Ferenc). S hogy nem alaptalanul, tanúsítja: a költői létforma élhetetlenné vált Buda számára. Volt, amikor úgy érezte, hogy az „idő haragja”, a „fekete aszály évadja” érte el. Ám az összegyűjtött versek perspektívájából a „kényszerpálya” évei, a kitérések nagyon is pozitív tartalmakat jelenítenek meg. Buda ugyanis szorongató perceiben nemcsak tétlen fohászkodik (Szólásért való ének). Amikor faragni kezd, „hideg vassal száraz fába” metsző keze újra az archét keresi, amely cserbenhagyta a szó-architektúrában. S ekkor lát neki „újrakezdő akaraterővel” ősrokonaink és a velük együtt élt török népek – ahogy ő mondja: közeli és távoli rokonaink – egylényegű költészetének fordításához. Így nemcsak a megszülető versek, hanem a tudatos hallgatások is mindenkor jelzések, mert csönd, ének, csönd e költői beszéd természetes periódusai.